nem új csak úgy...

Törékeny az egész. Gondolta Tamás mikor a lépcsőház homályába lépett, tenyerében csöppnyi angyallal, akinek még nem talált nevet, és aki nem az égből előtörő fényfolyosón jött, mint a filmekben. Ő nem Isten science fiction-szerű jövetele, hanem egy sokkal közelebbi, egy őszinte lüktetésből, egy sóhajból előtörő, a női vágy beteljesedésének manifesztátuma, ez a kis szárnyas lény, akinek Tamás még nem talált nevet, és aki reszketett az idegen tenyérben. Halk Tamás nem hibáztatta emiatt. A női test otthonos falaiból kiszakadva a hideg, száraz és rothadó világba, igen megterhelő élmény. Gyermekként átélhető, és hallomásból meg is van, hogy sírunk, de az érzés maga, mikor minden idegenné, hideggé és gonosszá válik feledésbe merül. Az utcára érve zakójának belső zsebébe rejtette új barátját és érezte a melegséget, amit a reszkető test árasztott a szív irányába. Most értette meg igazán mennyit jelent ez az egész, nem neki, hanem a nőnek, aki még otthon alszik, aki fel sem ébredt mikor ő már inget gombolt, cipőt kötött és lelépett. Ráébredt, hogy ez a melegség a nőből szakadt ki, hogy a nőben csak fájdalom lesz, hogy a kis angyalszerű lény, akinek Tamás még nem talált nevet számára csak egy dugás eredménye, de a gondolat, hogy a nőből ez a kis lény mindörökké eltávozott most mégis elviselhetetlenül nyilallt. Törékeny az egész gondolta Tamás, míg a kis angyal mocorgását kezdte egészen megszokni.

paff

Félelmetes, mennyire nem megy. Jó ideje. Semmiről. Hiába...Hiába ülök a gép előtt megnyitva a szövszerket semmi. Lelombozó ez a tehetetlenség. elvégre mit tudok csinálni? tv-t nem nézek, olvasni most nincs mit, a zenéket megunom, a filmeket megunom, a barátnőm messze van. Tapogatom a határt de ez még nem önsajnálat. Majd ha tényleg nagyon nem megy és elkezdek inni az lesz önsajnálat. de addigra a barátnőm már nem lesz messze. amúgy meg elszerencsétlenkedek. hátha...

Volt jobb

"Hát tényleg jobb volt régen ezt érzem nem volt indulatom, mérgem zsenge fa voltam az erdőben és nem bántották kérgem..."

/Mikrofontos/

aktuál volt mikor beírtam...

Másnap...
Földízű kávékat borogatok tüzekbe, míg füstöt fújok a nap elé, hogy ne szúrjon a fénye. Fiatalok járnak az eszemben, akik trendin isznak, és trendi, hogy lehányják egymás trendi ruháját. festett körmeikkel kaparják odaragadt hajukat, és arra gondolnak, hogy mindez így van jól... (Másnaposan nem vagyok túl normális.)

Nem vagy te normális...
Vagy de, csak egyedi motívumokkal ékesítve. A dumám olyan. Az fura. De egy talpig érő tolldísz? Az is fura. Tehát egyedi vagyok mind a "motívumokkal rendelkező normálisok" mind az apacs törzsfőnökök szemében. (A legközelebbi blogot majd füstjellel írom)

1...2...

1
Ha úgy érzed fáj, abbahagyom. Egyébként egyszerű az egész. Kimondódunk, meg cselekvődünk. Természetes, hogy nem azonnal, kellenek a tiszteletkörök, a nő sem veti meg az ingyen piát, a mi lelkünk is hófehér. /Odakint szurok csönd/. Felemésztődik önutálatától a magányos korcs, füst ízű aluljárói félhomályban borosüveggel a kézben támasztva a nyálkás magányt. /Beborít, nem ereszt/. Zselézett hajú fiatalok kerítenek friss vadat, zsenge húsú gyereklányt. /Ivott már, nem gyerek!/Ha úgy érzed fáj, abbahagyom. Párja vesztett tollhijjas holló agyonszúrt galambját gyászolja, kezéhez vér tapad. /Sötét napok jönnek/. Jól tanult, mosolygott, szakítani akart, Élni. Testéből vér patak...

2
Magányos korcs füstjébe döglött. Az aluljáró áporodott, elnagyolt firkái az égre mutatnának de csak a neon hazudja: tényleg látunk. A repülőhídon még angyalok csücsülnek, dohányoznak, ritkán beszélnek, a csikket leejtve szarnak világra. Távol piros teher vonszolja terheit. Piros a fény is nem enged, tán jobb is így, félve a léceken angyalok sétálnak, nem repülnek már, reszketve topognak. -Már csak te vagy- Suttog az egyik a másik már nem fél, de véletlen kiesik, füstöt ér tüdeje, bor ízű szája, női húsok tapadnak férfi csontjára, és kiszívott nyakú magányos korcsként füstölve a repülőhídon tekint a messzibe ahol a piros teher terhe kúszik, galamb párja búcsúzik de nem hal meg, csak fáj a szíve, kint könny patak, benn a vére. Majd újra jön. Nemsoká... Ha úgy érzed fáj, abbahagyom

Olvasgattam mások Blogját és rájöttem, hogy ez az én Blogom nem Blog. Ez itt furcsaság.
:P

Kórkép

Namostakkor ujjak felgyűrve, homlok szétnyílik a mellkas pedig csak ziháljon. Mert van mire. Mert a buborékos levegő amit vér pumpál ki a szájon egyértelműen jelzi az összezavart nagyvilág elefántpetényi kis hasonmását, a buborék bolygóméretűvé válik és lesz kis holdja is, mert amikor nehézkesek az érzések akkor a rendszer összeomlik és csak azt látni, hogy füstöl és vedel, és önmagát hazudtolja. Tehát mivel a stádium úgy ahogy időben felismertetett, habzó lelkű páciensünk kés alá fekszik, hogy betekintést nyerjen a csízióba. A hibákat általában Bőr alá és bordák közé rejti az a valami ami magasabb mint én és kreténebb a humorérzéke. Tehát bemosakszunk, az olvasó hátradől és vagy figyel, vagy alszik, míg a filmekből ismert "Y" helyett egy "O" forma bemetszéssel kezdjük a kalandot. Ilyen még úgy sem volt, meg hát jobban be lehet látni...

Oda és vissza
(Valamikor régen)

Szolid kis út át a sínek fölött, az ég már csillagos, a tavasz erősödik. Enyhe szele csak táncol a hosszabb hajjal, de egyébként ártalmatlanul suhan el mellettünk. Az X nevű lány egyre bizonygatja mennyire hibás a rendszer, a gépek nem leállnak, hanem egymást amortizálják, minden újabb lüktetésük karmolás a vázon és ha egyszer megroppan a szerkezet, a csövekből hullik majd a könny és az egyéb szomorú effekt anyagok. Messzibe nézve, kicsit nehézkesen képzelem el a robotként felvázolt szíveket, amik egy cseppnyi vérrel képesek robbanásszerűen szeretni, és hát valljuk be fém létükre tudnak ám k*rvára fájni is. A síneken szaladó tekintet hamar a lány szemébe nézett, megtalálta a kaput, ami nem e világba, hanem a gyönyörű káoszba kísérte. Belépve képek vetültek elém, nem valódi, kreált képek, firkákból lett sokmegapixeles részletes fotók. Azt hiszem remények. játék a gondolattal, hogy jobb is lehetne, a gépek fellázadnának és új lüktetésbe kezdenének könnyek nélkül. Ahogy a könnyeket kigondoltam, hirtelen eláztak a képek. Szorongások maradtak amik kilöktek a világból és újra a hídon az alvó vonatok fölött. újra csak húsok voltunk. A cigaretta füstjébe rejtve történt meg először. Aznap először. Mert forgatókönyv szerű a kéz a kézben, de a csók is az ölelés is, sőt a bevett védelmi mechanizmus, ami egy romlott áramkörből szökik ki werbálba és úgy, zöngétlenül és erőtlenül a puszta muszáj végett ejtődik ki, hogy ezt nem lenne szabad. Talán ettől olyan jó. Talán azért olyan rövid a visszaút egyedül, mert a könnyed léptek tilosból vágtatnak.


Kilométerek vánszorognak egész nap. Idegesen várjuk a délutánt, ő zötykölődik én társalgok. percről percre közeledik egymáshoz a két hús, mert a ringó utasok közt akad egy lány, aki képes volt annyi év után újra bőr alá és bordák közé nyúlni ám ezúttal a szorongatás elmaradt, helyette csak belekarmolta nevét, egész halványan, és érzem, ha események történnének (amikre nem térek ki) akkor még begyógyulna az a pár betű. Ám amikor több, mint előugró szavak szerzője, több mint egy 17"-os ablak arctalan és hangtalan lakója, amikor tapintható és a legfontosabb: ölelhető közelségbe jut, akkor értékelődnek át a dolgok. A repülőhídon sétálva hanyagnak tűnt talplécek között az elhúzó piros teher apró és jelentéktelen. A könyv jut eszembe amit akkor olvastam. Szalma Lajosra gondolok aki képes volt innen, fiktív testtelen gondolatfoszlány létére beutazni az országot megélhetetlen szemléletével. Álomvilágba bújni ráérek ha nem lesz más út. De most van, mert minden szó és mondat és szünet róla szól. Minden érintés, ami a kinti világban megengedett az ő örömét hivatott előcsalni, felkorbácsolni, hogy a forró mellkas mögötti rokonszenvtől pirosló szíven megjelenjen az én nevem is. Rokonszenv. Hisz kedvelem, de ez a legmerészebb szó amivel lelkiség-ügyileg megnevezhető az érzés. Vagyis amit ki merek mondani bizonyos okok miatt, mikre máskor térek ki. A lány tehát távolságokkal dacolva őriz és ugyan úgy számolja a kilométereket majd, mint ahogyan én tenném. Ritka pillanatokat kell valóban kettőnké tenni, hogy életben maradjon a szikra.

A sebet legközelebbi munkakedvig bevarrjuk, a habzást addig is türelemmel és egyéb viszonylag káros szenvedélyekkel igyekszünk fékezni. Köszöntem, jó éjt....