nem új csak úgy...

Törékeny az egész. Gondolta Tamás mikor a lépcsőház homályába lépett, tenyerében csöppnyi angyallal, akinek még nem talált nevet, és aki nem az égből előtörő fényfolyosón jött, mint a filmekben. Ő nem Isten science fiction-szerű jövetele, hanem egy sokkal közelebbi, egy őszinte lüktetésből, egy sóhajból előtörő, a női vágy beteljesedésének manifesztátuma, ez a kis szárnyas lény, akinek Tamás még nem talált nevet, és aki reszketett az idegen tenyérben. Halk Tamás nem hibáztatta emiatt. A női test otthonos falaiból kiszakadva a hideg, száraz és rothadó világba, igen megterhelő élmény. Gyermekként átélhető, és hallomásból meg is van, hogy sírunk, de az érzés maga, mikor minden idegenné, hideggé és gonosszá válik feledésbe merül. Az utcára érve zakójának belső zsebébe rejtette új barátját és érezte a melegséget, amit a reszkető test árasztott a szív irányába. Most értette meg igazán mennyit jelent ez az egész, nem neki, hanem a nőnek, aki még otthon alszik, aki fel sem ébredt mikor ő már inget gombolt, cipőt kötött és lelépett. Ráébredt, hogy ez a melegség a nőből szakadt ki, hogy a nőben csak fájdalom lesz, hogy a kis angyalszerű lény, akinek Tamás még nem talált nevet számára csak egy dugás eredménye, de a gondolat, hogy a nőből ez a kis lény mindörökké eltávozott most mégis elviselhetetlenül nyilallt. Törékeny az egész gondolta Tamás, míg a kis angyal mocorgását kezdte egészen megszokni.

paff

Félelmetes, mennyire nem megy. Jó ideje. Semmiről. Hiába...Hiába ülök a gép előtt megnyitva a szövszerket semmi. Lelombozó ez a tehetetlenség. elvégre mit tudok csinálni? tv-t nem nézek, olvasni most nincs mit, a zenéket megunom, a filmeket megunom, a barátnőm messze van. Tapogatom a határt de ez még nem önsajnálat. Majd ha tényleg nagyon nem megy és elkezdek inni az lesz önsajnálat. de addigra a barátnőm már nem lesz messze. amúgy meg elszerencsétlenkedek. hátha...

Volt jobb

"Hát tényleg jobb volt régen ezt érzem nem volt indulatom, mérgem zsenge fa voltam az erdőben és nem bántották kérgem..."

/Mikrofontos/

aktuál volt mikor beírtam...

Másnap...
Földízű kávékat borogatok tüzekbe, míg füstöt fújok a nap elé, hogy ne szúrjon a fénye. Fiatalok járnak az eszemben, akik trendin isznak, és trendi, hogy lehányják egymás trendi ruháját. festett körmeikkel kaparják odaragadt hajukat, és arra gondolnak, hogy mindez így van jól... (Másnaposan nem vagyok túl normális.)

Nem vagy te normális...
Vagy de, csak egyedi motívumokkal ékesítve. A dumám olyan. Az fura. De egy talpig érő tolldísz? Az is fura. Tehát egyedi vagyok mind a "motívumokkal rendelkező normálisok" mind az apacs törzsfőnökök szemében. (A legközelebbi blogot majd füstjellel írom)

1...2...

1
Ha úgy érzed fáj, abbahagyom. Egyébként egyszerű az egész. Kimondódunk, meg cselekvődünk. Természetes, hogy nem azonnal, kellenek a tiszteletkörök, a nő sem veti meg az ingyen piát, a mi lelkünk is hófehér. /Odakint szurok csönd/. Felemésztődik önutálatától a magányos korcs, füst ízű aluljárói félhomályban borosüveggel a kézben támasztva a nyálkás magányt. /Beborít, nem ereszt/. Zselézett hajú fiatalok kerítenek friss vadat, zsenge húsú gyereklányt. /Ivott már, nem gyerek!/Ha úgy érzed fáj, abbahagyom. Párja vesztett tollhijjas holló agyonszúrt galambját gyászolja, kezéhez vér tapad. /Sötét napok jönnek/. Jól tanult, mosolygott, szakítani akart, Élni. Testéből vér patak...

2
Magányos korcs füstjébe döglött. Az aluljáró áporodott, elnagyolt firkái az égre mutatnának de csak a neon hazudja: tényleg látunk. A repülőhídon még angyalok csücsülnek, dohányoznak, ritkán beszélnek, a csikket leejtve szarnak világra. Távol piros teher vonszolja terheit. Piros a fény is nem enged, tán jobb is így, félve a léceken angyalok sétálnak, nem repülnek már, reszketve topognak. -Már csak te vagy- Suttog az egyik a másik már nem fél, de véletlen kiesik, füstöt ér tüdeje, bor ízű szája, női húsok tapadnak férfi csontjára, és kiszívott nyakú magányos korcsként füstölve a repülőhídon tekint a messzibe ahol a piros teher terhe kúszik, galamb párja búcsúzik de nem hal meg, csak fáj a szíve, kint könny patak, benn a vére. Majd újra jön. Nemsoká... Ha úgy érzed fáj, abbahagyom

Olvasgattam mások Blogját és rájöttem, hogy ez az én Blogom nem Blog. Ez itt furcsaság.
:P

Kórkép

Namostakkor ujjak felgyűrve, homlok szétnyílik a mellkas pedig csak ziháljon. Mert van mire. Mert a buborékos levegő amit vér pumpál ki a szájon egyértelműen jelzi az összezavart nagyvilág elefántpetényi kis hasonmását, a buborék bolygóméretűvé válik és lesz kis holdja is, mert amikor nehézkesek az érzések akkor a rendszer összeomlik és csak azt látni, hogy füstöl és vedel, és önmagát hazudtolja. Tehát mivel a stádium úgy ahogy időben felismertetett, habzó lelkű páciensünk kés alá fekszik, hogy betekintést nyerjen a csízióba. A hibákat általában Bőr alá és bordák közé rejti az a valami ami magasabb mint én és kreténebb a humorérzéke. Tehát bemosakszunk, az olvasó hátradől és vagy figyel, vagy alszik, míg a filmekből ismert "Y" helyett egy "O" forma bemetszéssel kezdjük a kalandot. Ilyen még úgy sem volt, meg hát jobban be lehet látni...

Oda és vissza
(Valamikor régen)

Szolid kis út át a sínek fölött, az ég már csillagos, a tavasz erősödik. Enyhe szele csak táncol a hosszabb hajjal, de egyébként ártalmatlanul suhan el mellettünk. Az X nevű lány egyre bizonygatja mennyire hibás a rendszer, a gépek nem leállnak, hanem egymást amortizálják, minden újabb lüktetésük karmolás a vázon és ha egyszer megroppan a szerkezet, a csövekből hullik majd a könny és az egyéb szomorú effekt anyagok. Messzibe nézve, kicsit nehézkesen képzelem el a robotként felvázolt szíveket, amik egy cseppnyi vérrel képesek robbanásszerűen szeretni, és hát valljuk be fém létükre tudnak ám k*rvára fájni is. A síneken szaladó tekintet hamar a lány szemébe nézett, megtalálta a kaput, ami nem e világba, hanem a gyönyörű káoszba kísérte. Belépve képek vetültek elém, nem valódi, kreált képek, firkákból lett sokmegapixeles részletes fotók. Azt hiszem remények. játék a gondolattal, hogy jobb is lehetne, a gépek fellázadnának és új lüktetésbe kezdenének könnyek nélkül. Ahogy a könnyeket kigondoltam, hirtelen eláztak a képek. Szorongások maradtak amik kilöktek a világból és újra a hídon az alvó vonatok fölött. újra csak húsok voltunk. A cigaretta füstjébe rejtve történt meg először. Aznap először. Mert forgatókönyv szerű a kéz a kézben, de a csók is az ölelés is, sőt a bevett védelmi mechanizmus, ami egy romlott áramkörből szökik ki werbálba és úgy, zöngétlenül és erőtlenül a puszta muszáj végett ejtődik ki, hogy ezt nem lenne szabad. Talán ettől olyan jó. Talán azért olyan rövid a visszaút egyedül, mert a könnyed léptek tilosból vágtatnak.


Kilométerek vánszorognak egész nap. Idegesen várjuk a délutánt, ő zötykölődik én társalgok. percről percre közeledik egymáshoz a két hús, mert a ringó utasok közt akad egy lány, aki képes volt annyi év után újra bőr alá és bordák közé nyúlni ám ezúttal a szorongatás elmaradt, helyette csak belekarmolta nevét, egész halványan, és érzem, ha események történnének (amikre nem térek ki) akkor még begyógyulna az a pár betű. Ám amikor több, mint előugró szavak szerzője, több mint egy 17"-os ablak arctalan és hangtalan lakója, amikor tapintható és a legfontosabb: ölelhető közelségbe jut, akkor értékelődnek át a dolgok. A repülőhídon sétálva hanyagnak tűnt talplécek között az elhúzó piros teher apró és jelentéktelen. A könyv jut eszembe amit akkor olvastam. Szalma Lajosra gondolok aki képes volt innen, fiktív testtelen gondolatfoszlány létére beutazni az országot megélhetetlen szemléletével. Álomvilágba bújni ráérek ha nem lesz más út. De most van, mert minden szó és mondat és szünet róla szól. Minden érintés, ami a kinti világban megengedett az ő örömét hivatott előcsalni, felkorbácsolni, hogy a forró mellkas mögötti rokonszenvtől pirosló szíven megjelenjen az én nevem is. Rokonszenv. Hisz kedvelem, de ez a legmerészebb szó amivel lelkiség-ügyileg megnevezhető az érzés. Vagyis amit ki merek mondani bizonyos okok miatt, mikre máskor térek ki. A lány tehát távolságokkal dacolva őriz és ugyan úgy számolja a kilométereket majd, mint ahogyan én tenném. Ritka pillanatokat kell valóban kettőnké tenni, hogy életben maradjon a szikra.

A sebet legközelebbi munkakedvig bevarrjuk, a habzást addig is türelemmel és egyéb viszonylag káros szenvedélyekkel igyekszünk fékezni. Köszöntem, jó éjt....

Tankcsapda sokat kér meg nyűgös. Interjút sem enged, nosztalgiázik. Azon időkből játszik, mikor még senki sem kérdezett. most se kérdezzen senki. Úgyhogy a TCS a múltban él egy picit, visszaöltöznek a húsz éves porba és én meg nem megyek. Mert sokat kér. Sajnos... De holnap jön a mindig jól sikerült buli. Az sose rossz

Hajnal kettő, és egy madár sem alszik...

Az van, hogy hajtunk mint állat és mégsincs sok értelme. Túl nagy a szívünk. Korán kelünk és nem alszunk, hogy másoknak jó legyen. de a jóból csak elfogadható marad. Szóval fölös erő kidobva.
Meg hogy a kevés rossz, de a sok sem mindig... Mert fejfájós, hogy megyek utána, erre is arra is közben "nem helyes". De drogszerű. Szóval: menni kell. Sétálni, félve érinteni, nehogy meglássák, mert a jó mindig láthatatlan, eldugott, sötét kis utcák falának dőlve sem figyelhető, csak érezhető. hajnal kettőkor betonkerítésnek dőlve oda lyukadunk ki, hogy mindig ide lyukadunk ki... forgatókönyvünk lett. Bár a háttérzaj fura kicsit, mert a langyos tavasz szagú szél halastó vízének hírét hozza, a szív meg dobog (legális vagy sem) majd ki szakad, a zakatolásra még a fákon alvó madarak is feleszmélnek, megvan a ritmus ráénekelnek először még fáradtos rekedtesen, de aztán egyre pontosabb, siklik a dal belekap az árva utcalámpa fényébe, had remegjen. Mert kötődés kötődik, és ha mi hajnal kettőkor kötődni kezdünk, akkor még a madarak sem tudnak aludni.

(Hát bűnös dolgok ezek?)

Emlék

Polc porába bújt orcád alkony sugarán fölragyog
Rám tekint egy szép emlék, mely átölelt és ott hagyott
A tört fehér felhők fölött
Egy szárnyas asszony cukros hasfalán…

Ágyba fekvő sercegésben mozdulatlan gondolat
Ruhád ledobva arra vár, hogy megfeszítsd az izmodat
Két szemed lassan táncol
A Szürke festmény fakó homlokán…

A lélek a szív mögött rotyog
A szárnyas asszony ízesít
Port az arcodról porol és mosolyogsz, de nem beszélsz
A lélek a szív mögött rotyog
A szárnyas asszony ízesít
Ruhád már csak polc porába bújt ragyogó fény-penész

Elbújik a nap a hold alá
A szárnyas asszony megkavar
Cukrot szór a szív mögé és elvárja, hogy belé halj
Víztükörbe rajzolt körben
Zúgó vonat bandukol
Messze járó tekinteted álmaimban meggyilkol

Az van, hogy tavasz /CSk/

„A dolgok jönnek, aztán mennek hirtelen
És néha elvisznek magukkal arra az útra
Ahol az érzelmek laknak nem az értelem”
Tankcsapda

Az van, hogy tavasz. A régen látott barát odafönt világít, olvad az olvadó és csicsereg a többi. A normálisabbak most keresnek egy lányt, akit néznek egy kis ideig, majd közel lépnek mondván: lesz, ami lesz. Ilyenkor kell a kéz a kézben sétálgatás, meg a buszmegállóban smacizás, és ezért tenni kell. De most mégsem így. Mert most itthon, egyedül, bár panaszokat mellőzve, mert azért történnek jók is, mert a mondandó most csontok között, hússal átfonva, bőrrel borítva karakterré válik. Karaktert pedig kedvelik a nők. Már akiket ismer. Azok többnyire kedvelik. De a tavasz legkedveltebb eszköze, mármint az a rózsaszín effektus most kerül. Nem zavar, az nem az én színem, néha azonban kiszívott nyakkal és zúgó fejjel ébred az ébredő, és a mellette fekvő még fordul egyet mikor agyban a kerék (amibe a szív pumpál lelkesedést) szóval elképzeli ilyenkor, hogy milyen lenne holnap is így ébredni. Meg azután. De a lelkesedés elapad, zúgás marad, üres zúgás, mint mikor másnapos az ember. Az ébredő beletörődik, tudja, hogy holnap már nem fog így ébredni, se azután ezért inkább visszafekszik, átöleli a lányt, aki most odabújik, mert tavasz van, kicsit még hűvös meg sáros, de azért mégis csak olvad az olvadó, és csicsereg a többi. Nem kell mindig normálisnak lenni.

Félős vadak, Angyalok... /részlet/

Az Angyaloknak nem mindig van glóriájuk. Megesik, hogy tüdejük sincs. De léteznek ez tény. Reggelente az ébredező Nap halovány sárgájával száraz ágakat kerülgetve vetődnek a lassú, februári Körösre. Átlátszó szárnyakkal csapkodnak tavasz szagú szelet, míg ujjaikkal gyűrűket nyomkodnak a víz tükrére. Úgy bánnak a folyóval, ahogy nővel a férfi. Ahogy a nővel illik. De a nemzeti park angyalainak kiváltságaik vannak. Egyedül ők simogathatják a túlparton nyargaló félős vadakat. Egyedül ők…

1.
A friss, hűvös szél vinné messze hosszú szőke haját, míg a Körös fáradhatatlanul rohan a híd irányából, keresztben elterülő bedőlt fák törik csak meg a ritmust, meg persze egy két kósza krokodilpofájú csuka, amint nekilendül, feltör és véget vet egy életnek. Az angyalok most mind téged néznek. Mondta Tamás a szőkének, ő háttal állt a szélnek, figyelte, vágyta, szerette volna csókolni, ölelni, szeretett volna lefeküdni vele, itt a parton, hogy a tavaszi szél simogassa őket, míg emberben az ember, míg hús a húson, míg az örökkévalóság csak egy lesz a folyó vizének csöppjéből. Miféle angyalok? Kérdezte a lány, aki már karjait is széttárta, úgy várta a szelet, behunyt szemmel, repülni szeretett volna, az öreg nyárfák mind földbe karmolva kapaszkodtak, míg ő a tizenhét éves lány vágyott a felhők fölé. Ott a körös parton széllel szemben a végtelenbe robajló víz mellett vált angyallá a szőke, olyasféle angyallá, ami Tamás szerint nézte, csodálta őt, most úgy tűnik belé költözött, mert az angyal a szél volt talán, és nekilendült, feltört, hogy a kioltott életet ellensúlyozza a tavasz egyetlen valamire való eszközével. Halk Tamás feltápászkodott a földről esetlenül leporolta magát, de ekkor már nem zavarta a hűvös, sem a fájó nehezen emészthető tudat, hogy a héten többet nem tud jönni, most meg ugye, mikor rabol a csuka, csak nem hozott egy pergetőt. Ez mind nem zavarta, mert mire a tavaszi földet lesöpörte magáról már szerelmes volt menthetetlenül, a szőke tizenhét éves angyalba, aki nem tudott repülni, mégis mosolyogva nézett rá, hogy újra kérdezze figyelmetlen ismerősét az őt csodáló angyalokról, amire Tamás válasza egyszerűen csak: hát az angyalok. A folyami angyalok…

2.
Akkor ennyi volt? Kérdezte, a nyilvánvalót nyugodtan, ott a Csárdaszállási kocsma előtt, a főút mellett, kihalt hideg este volt látszott a lehelet és Tamás csak nézte a szőke lányt, aki könnyes szemmel szívott egy idegeset cigarettájából, majd fújás után nem nézett föl, csak bólintott némán. Tamás is bólintott beletörődően, majd órájára pillantva a kocsi felé indult. A lány kissé értetlenül nézte, bonyodalmakra számított, kiborulásra, meg könnyekre. Fájdalomra, ami azt mutatja, hogy jelentett valamit Tamásnak, aki már az ajtót nyitja, közben telefonja is csörög, a lány pedig figyel, fürkészi Tamást, hibát keres, hisz végtére is egy évig jártak, nem lehet ennyire semleges, csak játssza magát. Női hang nevet fel a készülékből, míg ő a kocsiba ül, int egyet, de ekkor megakad… összetalálkozik a tekintetük. A női hang vihog. Egy örökkévalóság bújt most másodpercekbe. De a lány lesüti tekintetét, könnyes szeme az elejtett csikket kutatja, a kocsi végül port kavarva tűnik el egy kihalt úton, és a Csárdaszállási külterület is érzi még, hogy itt most valami szerte szétszakadt. Egész cafatos árnyak közt autózott a legközelebbi kocsmáig, poharak közé, mert a szenvedésnek büszke ceremóniája van.

Végül is mikor voltatok együtt utoljára? – Kérdezte Dér Heni a füstös kocsma nikotinfelhőitől hunyorogva, míg Halk Tamás a hatodik felesben vélte felfedezni az élet szar oldalát, mert a válasz jobban marta a torkát, mint az égetett szesz, mert a válasszal az emlékek törtek fel, mikor húsba köröm mart vadul és áthatolhatatlan érzések, melyek lélekbe ették magukat konokul…
Hogy mikor dugtunk? Kérdezett vissza majd lecsapta az utolsó felest és csukott szemmel mélyet sóhajtott, jelezvén a felismerést, ettől sem lett jobb. Úgy két hónapja. Hiába próbálkozok, mindig kifogásokkal jön, de a tekintete a legdurvább. Undor van benne. Cigire gyújtva ingerli magát a tekintet feledésére. Szerinted megcsal téged?- És Dér Heni itt suttogva, egész közel hajolva Tamáshoz: Ez a lány sosem volt hozzád való. Te jobbat érdemelsz. Törődést. Gyöngéd érintés a kézfejen. Boldogságot.
A füstös kocsma mellékhelyiségében Dér Heni megadott minden törődést Tamásnak, aki részegen, csókolta, ölelte. Menekült a jelenje elöl, menekült Dér Heni karjaiba, ölébe. Elfúló hangú taktusok, az izom feszül és elernyed, a csípő egyre gyorsabban ring, a füstös kocsma mellékhelyisége most egyként zihál velük, a szív egyre zakatol, már majd kiszakad a mellkasból, mikor megtörténik. A kinti világ mit sem sejt, de a benti, a világ, ami csak az emberben lakik most mozdulatlan, habbá roskadva süllyed utolsó sóhajába, majd elnémul, hisz ráeszmél a szomorú valóságra, hogy bűnbe menekült, hogy ez most valami olyan volt, amit nem szabad…

3.
A parton zúgó fejjel kapást várva szedi össze életének nagy hibáit Tamás. Legfőbb hibája, hogy hasonlítani akar Istenhez. Nem fogadja el, hogy ő csak teremtmény, hogy anyagba ágyazott üres betűk sora. Halk Tamás másnaposan a Körös partján cigarettát szívva konstatálta a szomorú állandót, hogy Isten utálja őt, hogy a glóriátlan angyalok röhögnek rajta, mert az angyal ott van a víz alatti kövezésben, ahová már három szerelék szorult menthetetlenül és Tamás már háromszor szerelte fel a rezgőspiccest zúgó fejjel, ami azért mégiscsak feladat, és a duzzasztó felől jövő ágas bogas szutyok egyre sűrűbben izgatja a kis spiccet, amire a válasz csak bosszús botemelgetés, és újradobálás lehet. Az etetőanyagba gyúrt bánatot nem viszi tova a sodrás, mert az angyal a sodrás és Tamás gondját habbá keveri a hullámokkal, melyek aztán partra vetik, útközben egy - két haldögöt is hozzáküldenek, jelezvén, lehetne rosszabb is. A borús eget kémlelve igyekszik zavarni ezeket az idegesítő gondolatokat, mikor telefonján megjelenik a szöveges üzenet, Dér Heni küldte, a pultos húga, nehéz üzenet volt, mélyen tüdőbe ült, mert az angyal egyszer engedte Tamásnak, egyszer simogathatott félős vadat, de az nem az igazi, túlparton nyargaló szépség volt, hanem a Dér Heni. És a Dér Heni nem igazán volt félős, sokkal inkább öntudatos, akitől óvakodtak a fiatalabb fiúk, mert az a hír terjedt el róla hogy verekszik közben. Tamás az üzenettől betonná vált karjait igyekezett fejéhez emelni, szemét becsukva ásta el magát az örökké tartó szívásba, és kiáltani is akart, olyan végső harci félét, ám mégsem mozdult, nem lépett odébb, nem baszta földhöz azt az átkozott telefont, nem. Ő csak állt és várta, hogy vére lassan szétrobbantsa testét. A szívébe ültetett ketyegés, mely most gyorsulva termelt izzadságcseppeket a homlokra, a szív, ami többé talán semmit sem ér, mert az ember ösztönlénnyé süllyesztette magát akár a csuka, rabol, megy a farka után. Ekkor a vadul rezgő spicc szakította meg a gondolatmenetet, a bot majd kiszakadt tartójából és a határozott akasztás után parton hevert a másfeles ponty. A világ egy percre újra elviselhetővé vált. Ez az egyébként szar világ, amelyre hamarosan egy új emberke érkezik. Legalábbis Dér Heni megérzése szerint.

Hóba karcolt angyalok

"Kitárod a kezeid, és hanyatt esel. Mikor ez megtörtént, karjaiddal és lábaiddal egyenletes ritmusban mozogsz. Ha jól csinálod, jó lesz. Csak arra kell vigyázni, hogy ne taposs rá, mikor felkelsz… ne taposd el."

Az egyetlen szép dolog voltaképp, túl minden füstön, az alkohol ízén, a tavaszi szél szagán, friss kávét ígérő reggeleken, túl az összes ürességen. Csak ez van, és ez jó is, végül belátom, mert az ablakon bebámuló városi éjszaka ugyanúgy bújt arcodba és mosolyodba, mint szemhéjam belső fala. Idegen testek íveiben keresem mozdulataid. Hiába. Az egyetlen szép dolog az összes ürességgel még várat magára, még tél van, kint lassított felvétel az élet, elvétve egy-két hóember, vagy angyal. Elvétve egy-két nő, vagy angyal. Apróságokkal kell beérni.

Kora reggel kiszívott nyakkal, zúgó fejjel az Ébredő, aki kapkodva esetlenül kászálódott ki az ágyból, mert a telefon kijelzője, mint szigorú szülő apelláta nélkül ridegen közölte, hogy menni kell, az antenna nem pattan fel magától a tetőre és ő otthon tegnap, ugye bár szavát adta. Gyűrött füst szagú ingben és alsógatyában züllött szeretőként hatott az ággyal szemközti tv fekete tükrében. Ott állt már nyugodtabban, mert emlékezni kezdett, derengett a füstös csókok és keserédes italok íze. Törékeny testű lány feküdt a vékony takaróba mártva, kispárnát ölelve olyan gyönyörű és önzetlen szeretettel, melyet még a nők közül is csak alvó produkálhat. Feszes combjai között a paplan sarka pihent, csípőjének ívén álmok fogócskáztak. Mosolygott őszintén, megbánás nélkül. Az ébredő csak állt és nézte, közben emlékeiben kutatott, fél részeg ölelésre bukkant, mely egyre követelőzőbben hívta elő a vágyat, amit karmolással bontott ki a testből. Később izmok feszültek és ernyedtek el, de nem úgy, nem szerelemből, csak a puszta kielégülés végett, amit be is végzett a törékeny lány remegése, hogy aztán egész teste habbá omoljon és elmerüljön egy utolsó mély sóhajban. A karmolás nyoma megmaradt. Az Ébredő az ablakhoz sétált, a hetedik emeletről szemlélte a pici embereket, akik apró kocsikkal dolgozni mennek. A kinti nyüzsgés ráébresztette a rideg valóra, hogy a világ nem lett önzetlenebb, mert a világ sosem alszik, nem ölel kispárnát, és az uniform dugások helyett most már igazán jöhetne valami, ami nem csak hús. Világot kifordítani sarkaiból, az önutálaton kívül, vagy azon felül érezni valami mást. Bekapcsolni az őrlángot a mellkas mélyén, hogy lobogjon, zakatoljon minden egyes hétköznap.

Így is történt minden alkalommal mikor lánnyal találkozott… Nem volt olyan, akibe nem zúgott bele öt percre vagy öt hónapra. Végül mindből kilépett, mindre rálépett… és kutatott tovább.

A lépcsőház levegőjének súlya volt. Mélyen fészkelte magát a gondterheltség, a bizonytalanság, vibrált vagy inkább csak lassan hullámzott a kopott falak közt, ellepve tüdőt, végtagokat. Odakinn fútt a förtelmes halál. Az ajtó azonnal nyílt, ellenállást és nyikorgást mellőzve tárta elé az elszomorítót, hogy a hóba rajzolt angyalka itt fönt ül az első emeleti kis kocsmában pultot támasztva könyökénél összegyűlt vodkás pohárkák. Az angyalka kisírt szemmel nézett maga elé, majd elkeseredetten szívott hamvadó cigarettájából, hogy aztán mélyet sóhajtva jelezze ama örök igazságot, hogy az élet, az szar is tud lenni.
Csak egy kicsit pusztulsz el… Nem végleges halál. Ismételte az Ébredő, kiszívott nyakkal, zúgó fejjel az első emeleti kis kocsmában, cigijének füstjébe rejtőzve egy vigasztalónak szánt mosolyt nyújtva a nőnek. Hideg volt, ilyenkor mindig fázott a szív környéke, meg a fejé is, miért kell mindig a farkam után mennem… gondolta az Ébredő, de a zokogás elmaradhatatlan, ahogy a kisírt, üres tekintet is, csak egy újabb tégla a falban. Az uniform dugás apró gyilkosságok sora. A szemekbe ágyazott szeretethiány, az öröm, mikor elhiszik, hogy a világ lehet olyan hely is, ahol az angyaloknak nem kell szárny, mert az Ébredő világában mindenki angyal volt. A szemekbe ágyazott vágy, a húsnál többre vágyás, az ajkak harapdálása után lelket akartak. Azután semmi sem ágyazódott a szemekbe. Az elutasítás után könnyek maradtak, vagy a száraz űr. A csillagtalan űr, ahol többé nincsenek angyalok.

Elfúló hangú nyögések az orgazmus mezsgyéjéről. Fülledt párás levegő, talán a szobanövények miatt. Mikor bekövetkezik, a világ megáll egy percre, a felhők vészfékeznek, a hópelyhek lábukat lógatják, most semmi sem mozdul. A hóba rajzolt angyalokról eltűnnek a lábnyomok. A szurok éjben minden láthatatlan, csak érezni. Parfümöt, sóhajt, nyakbőr ízét. Az Ébredő kiszívott nyakkal és zúgó fejjel, öleli az örök csodát. Később az egymás mellett fekvés, hisz kimondatlan, de azért létező egyezség: többé nem történhet. A baráti mosoly maradjon csak baráti, meg aztán a nő idősebb is vagy öt évvel, számára ez adódott… Ő nem akart angyal lenni, nem izgatták érzelmek, csak a vágy hajtotta. Talán ezért volt annyira más. Az Ébredő hosszú idő óta először érezte, felkavarodott eddigi világa. Most utoljára. Többé nem történhet és itt igazolódik az eltiport előző utolsó igazsága: Az élet tényleg ki tud cseszni az emberrel.

Késő reggel sértetlen nyakkal frissen az Ébredő, egymaga az ágyban, vágyakat pihentetve. A tavasz szag sincs már messze, közeledtét jelzi a hunyorgó hírnök, melynek fényétől olvadnak a hóba karcolt angyalok. Kopasz fák lombjai közt sétálva szelídnek mutatkozik a múló évszak, búcsúja baráti, mi több, szerető. Séta közben előkerülnek a rég feledett ürességek, a kávé romlatlan illata, és talán egy tűzbe mártott lány is feltűnik, egy hisztérikás angyal, akiből úgy lép ki az ember, hogy nem tapos rá, vagy még jobb, akiben örökké benne marad. Mert csak ez van, csak ezért érdemes.
2009-02-19

hétvégi baj van

Kevés tanulságot hétvégémből. A lámpa dekor-szaggatásába ölt munkát látva konstatálja az ember: szaggat a kultúra... Csocsó meccs közepén (már nem mászunk) papír szakadós hangra hátratekintve megvető fejjel a részeg kis bajszosra, aki Kérdésben Válasz: Valami baj van??? Majd lemez akad, vagy a szalagot kapta be, mert egyre sűrűbben, egyre habosabb szájjal: Valami baj van?- miközben könyökétől amortizálódik a kocsmai lámpa papír burkolata. Valami baj van? kérdezi ugye, és le is ülnék mellé, füstölő lehelettel közölném vele, hogy van, hogy nagy baj van, mert a gyerekkor lassan elillan és még nincs tavasz de már fellobbant a mellkasban az őrláng, hogy van baj, mert van az a lány, aki nem tudja, nem is sejti mit akar, ami persze kamu, mert tudja ő, csak nem meri... Van baj, mondanám neki, mert a pultos lánnyal folytatott verbális viszony egy egy húzósabb pillanata szinte felemészt, hogy fejben a kerék... Lábakat szét. Van baj mondanám ott a kis bajszosnak, aki már az asztalnak támaszkodva okádja ki a bűzös kötekedést, mert mi úgy néztünk szegényre mint valami bűnözőre, pedig ő csak egy baleset áldozata, mert a könyék véletlen lendült, újra és újra ott a kocsmában a kis bajszos, hát valljuk be, egy fasz volt, de nem egyedül mert öten ott az asztalnál még vigyorogva ugyan, de várták, sőt vágyták, hogy a kis bajszosnak sikerüljön, és lendüljön egy üveg, vagy ököl, de a lényeg, hogy mi kezdjük... Hogy feldobjuk az estét. Meséld el a barátomnak is ha van baj... Kér a kis bajszos ott a kocsmában, miközben öt négy az állás, és az utsó kettőt ér, de nem zavar a meccs, inkább rágyújtok, pedig nem is kívánom, de ha mindenáron kötegszik ott a kis bajszos a csocsó asztalnál, ha ő kezdi és hozzám ér én elnyomom majd benne aztán lesz ami lesz. Legalább stílusosan kezdjük. De a kis bajszos egy bazdmeg után forgolódni kezd, jelenje mint jövőnk egyre homályosabb, már csak az biztos neki, hogy a lámpa egy szar és hogy mindenki egy fasz, mert senki nem ad munkát, és ugyan kinek kéne egy munkanélküli kis gizda bajszos, és forog minden, haverok, torz fejek, mind csak röhög és mind egy fasz, mert le se szarják soha, mindig ő teper, és minden megáll hirtelen mert a világ kiélesedik a sörös vodkás savas massza pedig beteríti a haverjait. Örül neki tulajdonképpen, mi pedig kikaptunk a csocsóban, de nem baj, mert rájön az ember közben, hogy a lámpa nem is volt olyan szép, meg nem is a miénk, úgyhogy ki nem szarja le, a gondok pedig könnyebbek, mert hiába olyan szerencsétlen a kis bajszos, hosszú ideje ő kérdezte egyedül, hogy van e baj...

szétkapcsolt, megszakadt vagy valami ilyesmi...

Leplezetlenül. Dolgokról. Arról, hogy nincs még tavasz szagú szél, arról, hogy nyálkás az aszfalt, hurutos a szív. főleg azért köhög. Arról, hogy remény van, mer' az mindig van. Sötétekről, meg neonról, alkoholtól elhomályosult torzókról, arról hogy élek... Leplezetlenül. Dolgokról. Amik nincsenek. Arról aminek hiánya mellkasba tolódik. pofonról, harapásról, csókról. dugásról. Kertelés nélkül arról, ami szar. Illatokról. Nőkről. bizonytalanságról... főleg arról a kurva bizonytalanságról. Lassú zenéről. lassú füstről. álmokról, holnapról, kicsit a máról. betűkről. leplezetlen betűkről. Egy székből, a szétkapcsolt világról. a szétkapcsolt világból.

leplezetlenül. dolgokról. mélységes sötétben tespedő határról. szívrákról, meg reményről, meg csókról megint csak, pár betű szemedről, kevés a szádról, néha a bajról. az összevisszaságról. sorok a mély határ alól. semmittevésről. álmodásos művigyorba bújt csalódásról. pici kis csalódásról... csak ennyi. semmi másról.

(HT)

Hangot adok neked, meséld nekem bajod.

Az íróasztal porában a felirat: MÚLIK. Óvatos és elszánt mutatóujj követte el. Máskor az aluljáró felismerhetetlenségig firkált falán: I Love You! De azt valaki más…
Reggel a falak mind távolabb, az ágyban keresztbe fekve ébredsz. Fázol. Nem nevetsz. Enni nem akarsz, a buszhoz rohansz, majd szidod a sofőrt, mert azért se. De ekkor füstöt fújva ismétled már nyugodtabban az utoljára elkövetett szavakat: Azért se. És mosolyogni kezdesz, gyalog mész suliba, a szembejövő lány mosolyát is csak te érted, te látod, pedig míg a szemét nézed átlépsz egy otthagyott ötszázast, de ez sem érdekel, ennyi hanyagság belefér, mert a napsütés (ha gyönge is) feldobja a novembert.
Egész nap arra gondolsz, hogy mindenki nyakába kéne egy füzet, tele kézzel írt dolgokkal, csupa őszinte kis szavakkal szerelemről, hangulatról, gondolatról. A buszmegállókban olvasgatnál, meríthetnél az íráshoz. Mert már nem úgy megy, meg a téma is unalmas. Mindig ugyan azt írod már vagy egy hónapja, hiába süt rád a nap, a mosoly is elég mű. Az ötszázast meg eltaposod, pedig egy ideje a földet nézed. Most komolyan. Egy lány miatt így tönkremenni? Nézz magadra! Reggel nem eszel, alig alszol, mindig fázol és folyton azon kapod magad, hogy mindenhova azt firkálod, hogy: MÚLIK… A te nyakadba is kéne egy füzet, pár sor reménnyel, vagy női lábak, vagy egy kurva nagy pofon. Valamelyik talán észhez térítene.


(HT) Sorok a télről…

Szinte összeesett a vehemenciától, mikor egy levegővel és mélységes dühvel közölte a hírt, hogy a karácsonynak annyi, betiltották, mert már nem úgy profitál, mint azelőtt, meg kényes is a vallásosság miatt, szóval nincs többé karácsony és ez tűrhetetlen, mert ugye ő óvónő volt egyébként és a félelem elhatalmasodott rajta, hogy ha Szalán Tónika meg a többi nagycsoportos ezt megtudja, akkor forradalom lesz, és ott vér fog folyni. Azok a kölykök ízekre szednek. Nyelt nagyokat szegény. Tamást nem nagyon érdekelte a dolog, nem hitte el, az óvónőre gondolt inkább. A közös gyerekkorra. Eszébe jutott, hogy harmadikos korukban Tamás feleségül akarta venni őt, és hogy negyedikben a blúza mögé nyúlt a melléképület mögött. A cicikre már egyáltalán nem, de a kis zakatolásra még emlékszik. Örült az emlékeknek Tamás. Ifjúság ízük volt. Az óvónő hadart, összeomlik a világ, az emberektől a maradék boldogságot is lenyúlják… De Tamást nem érdekelte, mert nem hitte el és amúgy is mit számít? Hiszen egyedül él távol a szülőktől, majd ellóg a melóból, ha muszáj és otthon pihenget. A boldogság neki nem a karácsony, sosem ott volt, hiszen karácsony volt akkor is mikor az óvónő bemutatta az új fiúját, rühellte a pasast, mert egy bunkó paraszt volt és karácsony volt akkor is, mikor az étteremből kilépve Tamás a fodrászlány felé fordult, majd el tőle, egész hazáig, mert ilyen ez. Szerelem ellen nincs mit tenni. De karácsony volt akkor is mikor az óvónő elújságolta a hírt, hogy megkérték a kezét. Tamásnak fázós a karácsony, sálat köt és forralt bort iszik a sétálóutcán, amúgy eseménytelen hétvégeként kezeli. Talán jobb is, ha betiltják. Most mi lesz így Tomi? Kérdezte az óvónő végső elkeseredettségben és a nagy hévben megfogta a kezét, és Tamás olyat érzett ebben az érintésben, olyan misztikus kis csodát, amitől persze rájött a nagy igazságra, hogy a karácsonyt nem is lehet betiltani, mert ha be lehetne akkor már megtették volna, és akkor Tamás kérte volna meg az óvónő kezét, és már együtt élnének, talán több éve, talán csalná néha, mondjuk a fodrászlánnyal, mert már nem lenne olyan tiszta és ártatlan a vágy, mint ebben az érintésben aminek annyira örült. Majd máshogy nevezzük, válaszolta Tamás. Hívjuk hideg napnak, az nem tűnik fel majd senkinek, és karácsonyfát csak rajzoljunk, így ha ellenőrzik kukába, vagy kazánba és kész. Az ablakot nézte, a friss havat és arra gondolt mikor is csinált utoljára hóembert…
Vajon az legális még?


(HT) Boldogan, amíg el nem…

Hitetlenkedjünk picit,.. kérte Tamás az óvónőt, akkor, azon a bulin, mert Tamás ironikusan szeretett fogalmazni, de szeretett ő még szívvel látni, mindent lesni, álmodni, és kérte az óvónőt, hogy ne álmodjon vele ott a bulin, mert hitetlenkedve, kicsit bizalmatlanul nézett Tamásra akkor, tényleg nem kellett volna olyat mondani a fiújának, hogy te bunkó paraszt, mert az óvónő megérdemelte azt a pofont, tényleg tehetett róla, máskor ne álljon ki az igazáért. Ha Tamás nem mondja ezt az óvónő fiújának, az biztos nem röhögi ki Tamást, aki biztos nem üti meg emiatt, és akkor biztos nem kint az esőben, vérző orral és fájó arccsonttal. De Tamás kint, az eső csak zuhog, a cigaretta ázik, a dolgok fájnak az óvónő hirtelen fogta át Tamást, ölelésnél több, valami mély, (talán ezt hívják szerelemnek?) Hitetlenkedjünk picit, mondja Tamás a vérző orrú lovag, ne higgyük el, hogy szép lenne, és úgy nem halok bele a végébe. Óvónő nem szólt, ölelte őt, úgy ölelte, mintha végre hazatért volna, mintha minden rendeződne, mintha az eső is azért esne, hogy átölelhesse Tamást. Gondolj bele. Túl régóta szeretlek már ahhoz, hogy viszonozd. Rájössz te is hamar, hogy csak addig izgalmas, amíg vágy. És csak addig vágy, amíg be nem teljesül. Utána egyszerűen furcsa lesz, majd szinte undorral nézel rám, mert nem a megszokott énemet látod, nem úgy érek hozzád, nem úgy szólok feléd, és vége lesz én pedig lassan meghalok. Tamás érvelt, de óvónő nem hallotta, csak ölelte és közben arra gondolt, mennyire ostoba is volt, hogy végig itt a szeme előtt az igazi, hogy fától az erdőt… Értsd meg, hogy nem tehetjük. Nem is akarom. Nem szeretlek. Nem sze… De Tamás már nem tudta befejezni, mert óvónő már a szemébe nézett azzal a tekintettel, ami mindig is ott volt, valahol mélyen. A csók, hát az valami olyan érzés volt, mint mikor valakinek mindkét lába eltűnik és valami más nő helyettük. Szárnyak, igen… Tamás szárnyalt minden közhely nélkül. Én szeretlek, súgta óvónő. Kedves napok jöttek, nyugodt szerelem, szerethető nyugalom, ami aztán néhány hónap múlva változott, mert minden úgy történt, ahogy Tamás elmondta, furcsa lett majd undor, majd összeveszős szakítós, és mikor óvónő a boltban egy olyan sziát- intézett Tamás felé, amilyet a postásnak szoktunk, ha tegező a viszony. Tamás idegennek érezte a világot, ő, az idegen világ egyetlen igazlátója úgy érezte, hogy kicseszett vele az élet.
2008-11-27


Jó volna tudni. Érteni a szavaid, hagyni. Hogy a vesémbe láss
Hallani, hogy nevetsz, rajtam akár, nevess csak
Csak nevess, vagy mosolyogj
Érezd, hogy vagyok
Még ha nem is tudod az okát

Talán fájna hallani, ha sírsz
És a könnyeket érinteni
Mégis
Jó volna látni az arcodat
Hallani, hogy kellek
Hallani nem szabad



(HT) Képzet
Ez az egész nem olyan, mint a könyvekben- gondolta Tamás a füstös kávézóban és ez az „Egész” tulajdonképpen az emlékekre vonatkozott, a megírhatatlan dolgokra, amik miatt hiába a papír, meg a klaviatúra. Amik nem jönnek. Az ablakon bámulva vette körül Tamást a hétköznap rohanása, menekülés a valóságból, vagy épp bele, szóval óvónőt látta akkor, pedig ott sem volt, rohant majdnem eltűnt a falak mögött, de akkor megtorpant, és csak állt. Ebben a mozdulatlanságba benne volt a világ összes bizonytalansága. Tamás nem hibáztatta őt emiatt. Amióta óvónő megtette azt, amitől Tamás félt, de ugyanakkor sejtett, a közös bulik, kínossá váltak, minden érintés tolakodás, minden gesztus hideg, minden szó csak leplez. Pedig csak hitetlenkednünk kellett volna- gondolta Tamás félhangosan, és nagyot kortyolt kávéjából. Óvónő képzete most egész közel, az ablak előtt, épp leheletével vonja be a kívül hűvös üveget, és Tamás emlékszik arra a leheletre, a csókra, a kimondott, vagy kimondatlanra, Ezek a leírhatatlanok- mondta a képzetnek majd érezte mennyire rá akar gyújtani. Óvónő pedig szívecskét rajzolt a leheletbe mutatóujjával, és csak állt ott, mint aki ítéletre vár. Nagy füstfelhőből figyelte őt Tamás és meg akarta ütni, pedig szerette, pedig a szívecske amit a füstös kis kávézó ablakára rajzolt párja, értelme, ott volt, végleg ráégett a bőrére, mintha az épület lenne, vagy az ablak legalább, érezte a melegséget, és óvónő akkor egyetlen mozdulattal törölte le azt, tenyérrel, felindultan. Tamás ekkor nem bírta tovább Törd is szilánkosra az üveget! Ha tudnád, mit tettél velem. Fejezd be. Gyere és fejezd be te k-va. És Tamás már nincs a kávézóban, mert a pultos lány magára vette a nem neki szántat, és elküldte zavart vendégét a halál faszára, bár ő csak a hideg utcáig jutott. Ott sálat kötött, cigarettára gyújtott és a feltámadott széllel érezte a fogadkozó ősz utolsó ígéretét, hogy lesz ez még így sem…
2008-12-04



(HT) Műcsalis remények

Ilyen ez gondolta Tamás, miközben a damilra kötötte az új műcsalit. Ősz vége volt, nevetségesen napos délután, kopasz fák, meg lassú hideg körös. Madár sehol, meg hal sem, és ez szomorította el Tamást leginkább, mármint, hogy nincs hal. Pedig alig két napja, hogy süllővel álmodott. Legalább négy feles jószág a kövezés királyaként lassan és méltóságteljesen komótolt a meder alján, mint mikor a bölcs agg indiánok teszik utolsó útjukat a nagy hegyre. A hal meghalni, Tamás ölni jött.
Most meg kilométereket sétált mind hiába. Tegnap kellett volna… és fájó szívvel köpött a hömpölygő zöldes színű vízbe jelezvén: minden jóról lecsúszik az ember. Tegnap ugye nem jöhetett, kötötte a kötelesség. Látogatás a korházban, bűntudat végett. A lány már jobban, lába tört meg pár borda. Tamás az ajtóban állt és nézte, hogyan alszik, a gondterheltség feküdt a fodrászlány mellkasán, talán érezte, hogy nem a szokott ágy, nem az a kispárna. A vacsora után sétáltak, csók is volt, olyan boldog szelíd- féle, de mikor a lány tekintetébe több volt, Tamás óvónőre gondolt és összeborult megint, ott belül, és látta a zuhanást Fodrászlány is és búcsúzás után ennyit sikerült egyedül kinyögni a lépcsőházban: Ilyen ez…
Este a hívás, kabát, kulcs korház. Egy pillanat volt. Elütötték. Állapotát stabilizáltuk -ridegen a fehérruhás szakállas orvos. Hideg lett hirtelen ott fent a homlok mögött. Ha akkor megdugom, nem történik mindez, gondolta miközben cigarettára gyújt. Óvónőre gondolt és a haragra, a gyűlöletre, ami lassacskán befedte érzelmeit, óvónőre, aki Tamáson keresztül kínozza ezt a szegény lányt, aki miatt egyszer már dobta őt, aki miatt most törött csonttal fekszik itt, aki miatt nem a szokott ágyban, vagy legalábbis beteg szagú korházi ágyban…
Az ajtóban állva figyelt Tamás, figyelte a lányt, hátha felébred, de belül csak az álmára gondolt. Holnap ki kell jutnom a feketére- fogalmazódott benne. A süllő ideje hamarosan lejár.
A körös parton gyalogol már órák óta, helyről helyre, beszakadt már vagy hatszor, de a süllő sehol. Dühös magára, amiért nem tegnap jött, dühös magára, amiért nem dugta meg fodrászlányt, dühös a sofőrre, amiért elütötte fodrászlányt, dühös az óvónőre, amiért azzal a paraszttal van inkább, dühös a damil gyártóira, amiért ilyen gyenge a szerkezet.
Ilyen ez… gondolta Tamás azon a napos ősz végi délutánon. Az új műcsali második dobásra becsapta a süllőt. Fárasztás a kopasz fák alatt, kiemelés a kopár sáros partra, és a ráeszmélés. Eljött tehát a hal, a szájbilincsre fűzött örök igazság, amely túl visz a törött bordákon, a séta utáni izomlázon, az utált ex nőn, és minden dühön, a hal, ami elrepít egy reményteli, boldog jövőképbe.
2008-12-10

Vajon a boldogságért mennyit kell fizetni? Van valami akció, a megdolgozik érte az ember? Vagy ha még nem is biztos? Ez a boldogság még nem valódi, még csak a kapuban áll, még gyönge a torka az énekléshez, de ettől függetlenül, lehet nagy ára. A boldogság egy daru, ami fölvisz sok száz méterre, föl egész felhőkig, azután egyetlen gombnyomásra elenged, és szar annak a kocsinak, amelyikre érkezek. egyszer mind eltörünk. De az csak az ár. Szóval ha már tudjuk, hogy ki fogjuk fizetni legalább élvezzük... Akarjunk eltörni

blog bejegyz

szóval vége... tovafut a vonat. s rajta az élet. Az eddigi. Csak a por marad. Talán lesz majd boldogság, meg mosolygós dolgok, de a hangosbemondó rikácsolása jelzi, arra még várni kell... Az a vonat késni fog.

az utca lángokban áll

Az utca lángokban áll. messze kéne hajózni. vagy benn égni. Betonkockák olvadnak vasárnapomba, minden olyan fojtó, madár száll a koromba és por jön ki csak. Mint mikor én kerültem karodba. akkor még nem égett az utca, de mellkasban tüzet csiholtunk, mint piromán vásott kölykök, szikrázott is, de mikor erőt kapott eltaposta a felnőtt valóság. azóta ég az utca. karodban nem éghettem szét. Messze hajóznék, át a buszmegállón, az iskola előtt, át a vasútállomáson, egész felhők fölé. bárányfelhőkből rajzolnám ki arcod, tavasszal esőt várnék és ha igazán szerencsés leszek, elkerül a késői fagy. Inkább szénné égek... inkább...

Minden olyan

Minden olyan. Fél sötét félhomály szerű. Minden olyan vörös, olyan szőke, fekete és barna. Minden olyan másnapos. Fejzúgó nyikorgású az ajtó, hamisan csöng ami nem is csöngő, szurok a fekete, csillagtalan a beton, persze lehet, hogy csak a hozzáállás rossz. Talán fönt vannak a csillagok? kérdezem néha füstből kinézve, de részeg már a hajnal, a busz is elment rég, séta a sivár és utca a kihalt. Egyedül bandukolok. Minden olyan. Gyerekkor ízű a levegő, gondtalan, szabad. hideg szél fú: felnövés. Gondokat hoz. Fejfájást, meg taknyot. Voltam e gyerek? ááá még az vagyok. Talán nem a betonon vannak a csillagok... Minden olyan. parfüm szagú, talán. Hiányzik. Nem a hús, a vágy. Megint szívok a vággyal. nem is vágyok tovább, inkább sétálok. Szikrázik az ég, korom szín felhőből villám ragyog. Ma az égen sincsennek csillagok. Minden olyan. Mint egy szar viccben. elhúzva, poén nélkül.