Hóba karcolt angyalok

"Kitárod a kezeid, és hanyatt esel. Mikor ez megtörtént, karjaiddal és lábaiddal egyenletes ritmusban mozogsz. Ha jól csinálod, jó lesz. Csak arra kell vigyázni, hogy ne taposs rá, mikor felkelsz… ne taposd el."

Az egyetlen szép dolog voltaképp, túl minden füstön, az alkohol ízén, a tavaszi szél szagán, friss kávét ígérő reggeleken, túl az összes ürességen. Csak ez van, és ez jó is, végül belátom, mert az ablakon bebámuló városi éjszaka ugyanúgy bújt arcodba és mosolyodba, mint szemhéjam belső fala. Idegen testek íveiben keresem mozdulataid. Hiába. Az egyetlen szép dolog az összes ürességgel még várat magára, még tél van, kint lassított felvétel az élet, elvétve egy-két hóember, vagy angyal. Elvétve egy-két nő, vagy angyal. Apróságokkal kell beérni.

Kora reggel kiszívott nyakkal, zúgó fejjel az Ébredő, aki kapkodva esetlenül kászálódott ki az ágyból, mert a telefon kijelzője, mint szigorú szülő apelláta nélkül ridegen közölte, hogy menni kell, az antenna nem pattan fel magától a tetőre és ő otthon tegnap, ugye bár szavát adta. Gyűrött füst szagú ingben és alsógatyában züllött szeretőként hatott az ággyal szemközti tv fekete tükrében. Ott állt már nyugodtabban, mert emlékezni kezdett, derengett a füstös csókok és keserédes italok íze. Törékeny testű lány feküdt a vékony takaróba mártva, kispárnát ölelve olyan gyönyörű és önzetlen szeretettel, melyet még a nők közül is csak alvó produkálhat. Feszes combjai között a paplan sarka pihent, csípőjének ívén álmok fogócskáztak. Mosolygott őszintén, megbánás nélkül. Az ébredő csak állt és nézte, közben emlékeiben kutatott, fél részeg ölelésre bukkant, mely egyre követelőzőbben hívta elő a vágyat, amit karmolással bontott ki a testből. Később izmok feszültek és ernyedtek el, de nem úgy, nem szerelemből, csak a puszta kielégülés végett, amit be is végzett a törékeny lány remegése, hogy aztán egész teste habbá omoljon és elmerüljön egy utolsó mély sóhajban. A karmolás nyoma megmaradt. Az Ébredő az ablakhoz sétált, a hetedik emeletről szemlélte a pici embereket, akik apró kocsikkal dolgozni mennek. A kinti nyüzsgés ráébresztette a rideg valóra, hogy a világ nem lett önzetlenebb, mert a világ sosem alszik, nem ölel kispárnát, és az uniform dugások helyett most már igazán jöhetne valami, ami nem csak hús. Világot kifordítani sarkaiból, az önutálaton kívül, vagy azon felül érezni valami mást. Bekapcsolni az őrlángot a mellkas mélyén, hogy lobogjon, zakatoljon minden egyes hétköznap.

Így is történt minden alkalommal mikor lánnyal találkozott… Nem volt olyan, akibe nem zúgott bele öt percre vagy öt hónapra. Végül mindből kilépett, mindre rálépett… és kutatott tovább.

A lépcsőház levegőjének súlya volt. Mélyen fészkelte magát a gondterheltség, a bizonytalanság, vibrált vagy inkább csak lassan hullámzott a kopott falak közt, ellepve tüdőt, végtagokat. Odakinn fútt a förtelmes halál. Az ajtó azonnal nyílt, ellenállást és nyikorgást mellőzve tárta elé az elszomorítót, hogy a hóba rajzolt angyalka itt fönt ül az első emeleti kis kocsmában pultot támasztva könyökénél összegyűlt vodkás pohárkák. Az angyalka kisírt szemmel nézett maga elé, majd elkeseredetten szívott hamvadó cigarettájából, hogy aztán mélyet sóhajtva jelezze ama örök igazságot, hogy az élet, az szar is tud lenni.
Csak egy kicsit pusztulsz el… Nem végleges halál. Ismételte az Ébredő, kiszívott nyakkal, zúgó fejjel az első emeleti kis kocsmában, cigijének füstjébe rejtőzve egy vigasztalónak szánt mosolyt nyújtva a nőnek. Hideg volt, ilyenkor mindig fázott a szív környéke, meg a fejé is, miért kell mindig a farkam után mennem… gondolta az Ébredő, de a zokogás elmaradhatatlan, ahogy a kisírt, üres tekintet is, csak egy újabb tégla a falban. Az uniform dugás apró gyilkosságok sora. A szemekbe ágyazott szeretethiány, az öröm, mikor elhiszik, hogy a világ lehet olyan hely is, ahol az angyaloknak nem kell szárny, mert az Ébredő világában mindenki angyal volt. A szemekbe ágyazott vágy, a húsnál többre vágyás, az ajkak harapdálása után lelket akartak. Azután semmi sem ágyazódott a szemekbe. Az elutasítás után könnyek maradtak, vagy a száraz űr. A csillagtalan űr, ahol többé nincsenek angyalok.

Elfúló hangú nyögések az orgazmus mezsgyéjéről. Fülledt párás levegő, talán a szobanövények miatt. Mikor bekövetkezik, a világ megáll egy percre, a felhők vészfékeznek, a hópelyhek lábukat lógatják, most semmi sem mozdul. A hóba rajzolt angyalokról eltűnnek a lábnyomok. A szurok éjben minden láthatatlan, csak érezni. Parfümöt, sóhajt, nyakbőr ízét. Az Ébredő kiszívott nyakkal és zúgó fejjel, öleli az örök csodát. Később az egymás mellett fekvés, hisz kimondatlan, de azért létező egyezség: többé nem történhet. A baráti mosoly maradjon csak baráti, meg aztán a nő idősebb is vagy öt évvel, számára ez adódott… Ő nem akart angyal lenni, nem izgatták érzelmek, csak a vágy hajtotta. Talán ezért volt annyira más. Az Ébredő hosszú idő óta először érezte, felkavarodott eddigi világa. Most utoljára. Többé nem történhet és itt igazolódik az eltiport előző utolsó igazsága: Az élet tényleg ki tud cseszni az emberrel.

Késő reggel sértetlen nyakkal frissen az Ébredő, egymaga az ágyban, vágyakat pihentetve. A tavasz szag sincs már messze, közeledtét jelzi a hunyorgó hírnök, melynek fényétől olvadnak a hóba karcolt angyalok. Kopasz fák lombjai közt sétálva szelídnek mutatkozik a múló évszak, búcsúja baráti, mi több, szerető. Séta közben előkerülnek a rég feledett ürességek, a kávé romlatlan illata, és talán egy tűzbe mártott lány is feltűnik, egy hisztérikás angyal, akiből úgy lép ki az ember, hogy nem tapos rá, vagy még jobb, akiben örökké benne marad. Mert csak ez van, csak ezért érdemes.
2009-02-19