Polc porába bújt orcád alkony sugarán fölragyog
Rám tekint egy szép emlék, mely átölelt és ott hagyott
A tört fehér felhők fölött
Egy szárnyas asszony cukros hasfalán…
Ágyba fekvő sercegésben mozdulatlan gondolat
Ruhád ledobva arra vár, hogy megfeszítsd az izmodat
Két szemed lassan táncol
A Szürke festmény fakó homlokán…
A lélek a szív mögött rotyog
A szárnyas asszony ízesít
Port az arcodról porol és mosolyogsz, de nem beszélsz
A lélek a szív mögött rotyog
A szárnyas asszony ízesít
Ruhád már csak polc porába bújt ragyogó fény-penész
Elbújik a nap a hold alá
A szárnyas asszony megkavar
Cukrot szór a szív mögé és elvárja, hogy belé halj
Víztükörbe rajzolt körben
Zúgó vonat bandukol
Messze járó tekinteted álmaimban meggyilkol
2009. március 17., kedd
2009. március 3., kedd
Az van, hogy tavasz /CSk/
„A dolgok jönnek, aztán mennek hirtelen
És néha elvisznek magukkal arra az útra
Ahol az érzelmek laknak nem az értelem”
Tankcsapda
Az van, hogy tavasz. A régen látott barát odafönt világít, olvad az olvadó és csicsereg a többi. A normálisabbak most keresnek egy lányt, akit néznek egy kis ideig, majd közel lépnek mondván: lesz, ami lesz. Ilyenkor kell a kéz a kézben sétálgatás, meg a buszmegállóban smacizás, és ezért tenni kell. De most mégsem így. Mert most itthon, egyedül, bár panaszokat mellőzve, mert azért történnek jók is, mert a mondandó most csontok között, hússal átfonva, bőrrel borítva karakterré válik. Karaktert pedig kedvelik a nők. Már akiket ismer. Azok többnyire kedvelik. De a tavasz legkedveltebb eszköze, mármint az a rózsaszín effektus most kerül. Nem zavar, az nem az én színem, néha azonban kiszívott nyakkal és zúgó fejjel ébred az ébredő, és a mellette fekvő még fordul egyet mikor agyban a kerék (amibe a szív pumpál lelkesedést) szóval elképzeli ilyenkor, hogy milyen lenne holnap is így ébredni. Meg azután. De a lelkesedés elapad, zúgás marad, üres zúgás, mint mikor másnapos az ember. Az ébredő beletörődik, tudja, hogy holnap már nem fog így ébredni, se azután ezért inkább visszafekszik, átöleli a lányt, aki most odabújik, mert tavasz van, kicsit még hűvös meg sáros, de azért mégis csak olvad az olvadó, és csicsereg a többi. Nem kell mindig normálisnak lenni.
És néha elvisznek magukkal arra az útra
Ahol az érzelmek laknak nem az értelem”
Tankcsapda
Az van, hogy tavasz. A régen látott barát odafönt világít, olvad az olvadó és csicsereg a többi. A normálisabbak most keresnek egy lányt, akit néznek egy kis ideig, majd közel lépnek mondván: lesz, ami lesz. Ilyenkor kell a kéz a kézben sétálgatás, meg a buszmegállóban smacizás, és ezért tenni kell. De most mégsem így. Mert most itthon, egyedül, bár panaszokat mellőzve, mert azért történnek jók is, mert a mondandó most csontok között, hússal átfonva, bőrrel borítva karakterré válik. Karaktert pedig kedvelik a nők. Már akiket ismer. Azok többnyire kedvelik. De a tavasz legkedveltebb eszköze, mármint az a rózsaszín effektus most kerül. Nem zavar, az nem az én színem, néha azonban kiszívott nyakkal és zúgó fejjel ébred az ébredő, és a mellette fekvő még fordul egyet mikor agyban a kerék (amibe a szív pumpál lelkesedést) szóval elképzeli ilyenkor, hogy milyen lenne holnap is így ébredni. Meg azután. De a lelkesedés elapad, zúgás marad, üres zúgás, mint mikor másnapos az ember. Az ébredő beletörődik, tudja, hogy holnap már nem fog így ébredni, se azután ezért inkább visszafekszik, átöleli a lányt, aki most odabújik, mert tavasz van, kicsit még hűvös meg sáros, de azért mégis csak olvad az olvadó, és csicsereg a többi. Nem kell mindig normálisnak lenni.
2009. március 2., hétfő
Félős vadak, Angyalok... /részlet/
Az Angyaloknak nem mindig van glóriájuk. Megesik, hogy tüdejük sincs. De léteznek ez tény. Reggelente az ébredező Nap halovány sárgájával száraz ágakat kerülgetve vetődnek a lassú, februári Körösre. Átlátszó szárnyakkal csapkodnak tavasz szagú szelet, míg ujjaikkal gyűrűket nyomkodnak a víz tükrére. Úgy bánnak a folyóval, ahogy nővel a férfi. Ahogy a nővel illik. De a nemzeti park angyalainak kiváltságaik vannak. Egyedül ők simogathatják a túlparton nyargaló félős vadakat. Egyedül ők…
1.
A friss, hűvös szél vinné messze hosszú szőke haját, míg a Körös fáradhatatlanul rohan a híd irányából, keresztben elterülő bedőlt fák törik csak meg a ritmust, meg persze egy két kósza krokodilpofájú csuka, amint nekilendül, feltör és véget vet egy életnek. Az angyalok most mind téged néznek. Mondta Tamás a szőkének, ő háttal állt a szélnek, figyelte, vágyta, szerette volna csókolni, ölelni, szeretett volna lefeküdni vele, itt a parton, hogy a tavaszi szél simogassa őket, míg emberben az ember, míg hús a húson, míg az örökkévalóság csak egy lesz a folyó vizének csöppjéből. Miféle angyalok? Kérdezte a lány, aki már karjait is széttárta, úgy várta a szelet, behunyt szemmel, repülni szeretett volna, az öreg nyárfák mind földbe karmolva kapaszkodtak, míg ő a tizenhét éves lány vágyott a felhők fölé. Ott a körös parton széllel szemben a végtelenbe robajló víz mellett vált angyallá a szőke, olyasféle angyallá, ami Tamás szerint nézte, csodálta őt, most úgy tűnik belé költözött, mert az angyal a szél volt talán, és nekilendült, feltört, hogy a kioltott életet ellensúlyozza a tavasz egyetlen valamire való eszközével. Halk Tamás feltápászkodott a földről esetlenül leporolta magát, de ekkor már nem zavarta a hűvös, sem a fájó nehezen emészthető tudat, hogy a héten többet nem tud jönni, most meg ugye, mikor rabol a csuka, csak nem hozott egy pergetőt. Ez mind nem zavarta, mert mire a tavaszi földet lesöpörte magáról már szerelmes volt menthetetlenül, a szőke tizenhét éves angyalba, aki nem tudott repülni, mégis mosolyogva nézett rá, hogy újra kérdezze figyelmetlen ismerősét az őt csodáló angyalokról, amire Tamás válasza egyszerűen csak: hát az angyalok. A folyami angyalok…
2.
Akkor ennyi volt? Kérdezte, a nyilvánvalót nyugodtan, ott a Csárdaszállási kocsma előtt, a főút mellett, kihalt hideg este volt látszott a lehelet és Tamás csak nézte a szőke lányt, aki könnyes szemmel szívott egy idegeset cigarettájából, majd fújás után nem nézett föl, csak bólintott némán. Tamás is bólintott beletörődően, majd órájára pillantva a kocsi felé indult. A lány kissé értetlenül nézte, bonyodalmakra számított, kiborulásra, meg könnyekre. Fájdalomra, ami azt mutatja, hogy jelentett valamit Tamásnak, aki már az ajtót nyitja, közben telefonja is csörög, a lány pedig figyel, fürkészi Tamást, hibát keres, hisz végtére is egy évig jártak, nem lehet ennyire semleges, csak játssza magát. Női hang nevet fel a készülékből, míg ő a kocsiba ül, int egyet, de ekkor megakad… összetalálkozik a tekintetük. A női hang vihog. Egy örökkévalóság bújt most másodpercekbe. De a lány lesüti tekintetét, könnyes szeme az elejtett csikket kutatja, a kocsi végül port kavarva tűnik el egy kihalt úton, és a Csárdaszállási külterület is érzi még, hogy itt most valami szerte szétszakadt. Egész cafatos árnyak közt autózott a legközelebbi kocsmáig, poharak közé, mert a szenvedésnek büszke ceremóniája van.
Végül is mikor voltatok együtt utoljára? – Kérdezte Dér Heni a füstös kocsma nikotinfelhőitől hunyorogva, míg Halk Tamás a hatodik felesben vélte felfedezni az élet szar oldalát, mert a válasz jobban marta a torkát, mint az égetett szesz, mert a válasszal az emlékek törtek fel, mikor húsba köröm mart vadul és áthatolhatatlan érzések, melyek lélekbe ették magukat konokul…
Hogy mikor dugtunk? Kérdezett vissza majd lecsapta az utolsó felest és csukott szemmel mélyet sóhajtott, jelezvén a felismerést, ettől sem lett jobb. Úgy két hónapja. Hiába próbálkozok, mindig kifogásokkal jön, de a tekintete a legdurvább. Undor van benne. Cigire gyújtva ingerli magát a tekintet feledésére. Szerinted megcsal téged?- És Dér Heni itt suttogva, egész közel hajolva Tamáshoz: Ez a lány sosem volt hozzád való. Te jobbat érdemelsz. Törődést. Gyöngéd érintés a kézfejen. Boldogságot.
A füstös kocsma mellékhelyiségében Dér Heni megadott minden törődést Tamásnak, aki részegen, csókolta, ölelte. Menekült a jelenje elöl, menekült Dér Heni karjaiba, ölébe. Elfúló hangú taktusok, az izom feszül és elernyed, a csípő egyre gyorsabban ring, a füstös kocsma mellékhelyisége most egyként zihál velük, a szív egyre zakatol, már majd kiszakad a mellkasból, mikor megtörténik. A kinti világ mit sem sejt, de a benti, a világ, ami csak az emberben lakik most mozdulatlan, habbá roskadva süllyed utolsó sóhajába, majd elnémul, hisz ráeszmél a szomorú valóságra, hogy bűnbe menekült, hogy ez most valami olyan volt, amit nem szabad…
3.
A parton zúgó fejjel kapást várva szedi össze életének nagy hibáit Tamás. Legfőbb hibája, hogy hasonlítani akar Istenhez. Nem fogadja el, hogy ő csak teremtmény, hogy anyagba ágyazott üres betűk sora. Halk Tamás másnaposan a Körös partján cigarettát szívva konstatálta a szomorú állandót, hogy Isten utálja őt, hogy a glóriátlan angyalok röhögnek rajta, mert az angyal ott van a víz alatti kövezésben, ahová már három szerelék szorult menthetetlenül és Tamás már háromszor szerelte fel a rezgőspiccest zúgó fejjel, ami azért mégiscsak feladat, és a duzzasztó felől jövő ágas bogas szutyok egyre sűrűbben izgatja a kis spiccet, amire a válasz csak bosszús botemelgetés, és újradobálás lehet. Az etetőanyagba gyúrt bánatot nem viszi tova a sodrás, mert az angyal a sodrás és Tamás gondját habbá keveri a hullámokkal, melyek aztán partra vetik, útközben egy - két haldögöt is hozzáküldenek, jelezvén, lehetne rosszabb is. A borús eget kémlelve igyekszik zavarni ezeket az idegesítő gondolatokat, mikor telefonján megjelenik a szöveges üzenet, Dér Heni küldte, a pultos húga, nehéz üzenet volt, mélyen tüdőbe ült, mert az angyal egyszer engedte Tamásnak, egyszer simogathatott félős vadat, de az nem az igazi, túlparton nyargaló szépség volt, hanem a Dér Heni. És a Dér Heni nem igazán volt félős, sokkal inkább öntudatos, akitől óvakodtak a fiatalabb fiúk, mert az a hír terjedt el róla hogy verekszik közben. Tamás az üzenettől betonná vált karjait igyekezett fejéhez emelni, szemét becsukva ásta el magát az örökké tartó szívásba, és kiáltani is akart, olyan végső harci félét, ám mégsem mozdult, nem lépett odébb, nem baszta földhöz azt az átkozott telefont, nem. Ő csak állt és várta, hogy vére lassan szétrobbantsa testét. A szívébe ültetett ketyegés, mely most gyorsulva termelt izzadságcseppeket a homlokra, a szív, ami többé talán semmit sem ér, mert az ember ösztönlénnyé süllyesztette magát akár a csuka, rabol, megy a farka után. Ekkor a vadul rezgő spicc szakította meg a gondolatmenetet, a bot majd kiszakadt tartójából és a határozott akasztás után parton hevert a másfeles ponty. A világ egy percre újra elviselhetővé vált. Ez az egyébként szar világ, amelyre hamarosan egy új emberke érkezik. Legalábbis Dér Heni megérzése szerint.
1.
A friss, hűvös szél vinné messze hosszú szőke haját, míg a Körös fáradhatatlanul rohan a híd irányából, keresztben elterülő bedőlt fák törik csak meg a ritmust, meg persze egy két kósza krokodilpofájú csuka, amint nekilendül, feltör és véget vet egy életnek. Az angyalok most mind téged néznek. Mondta Tamás a szőkének, ő háttal állt a szélnek, figyelte, vágyta, szerette volna csókolni, ölelni, szeretett volna lefeküdni vele, itt a parton, hogy a tavaszi szél simogassa őket, míg emberben az ember, míg hús a húson, míg az örökkévalóság csak egy lesz a folyó vizének csöppjéből. Miféle angyalok? Kérdezte a lány, aki már karjait is széttárta, úgy várta a szelet, behunyt szemmel, repülni szeretett volna, az öreg nyárfák mind földbe karmolva kapaszkodtak, míg ő a tizenhét éves lány vágyott a felhők fölé. Ott a körös parton széllel szemben a végtelenbe robajló víz mellett vált angyallá a szőke, olyasféle angyallá, ami Tamás szerint nézte, csodálta őt, most úgy tűnik belé költözött, mert az angyal a szél volt talán, és nekilendült, feltört, hogy a kioltott életet ellensúlyozza a tavasz egyetlen valamire való eszközével. Halk Tamás feltápászkodott a földről esetlenül leporolta magát, de ekkor már nem zavarta a hűvös, sem a fájó nehezen emészthető tudat, hogy a héten többet nem tud jönni, most meg ugye, mikor rabol a csuka, csak nem hozott egy pergetőt. Ez mind nem zavarta, mert mire a tavaszi földet lesöpörte magáról már szerelmes volt menthetetlenül, a szőke tizenhét éves angyalba, aki nem tudott repülni, mégis mosolyogva nézett rá, hogy újra kérdezze figyelmetlen ismerősét az őt csodáló angyalokról, amire Tamás válasza egyszerűen csak: hát az angyalok. A folyami angyalok…
2.
Akkor ennyi volt? Kérdezte, a nyilvánvalót nyugodtan, ott a Csárdaszállási kocsma előtt, a főút mellett, kihalt hideg este volt látszott a lehelet és Tamás csak nézte a szőke lányt, aki könnyes szemmel szívott egy idegeset cigarettájából, majd fújás után nem nézett föl, csak bólintott némán. Tamás is bólintott beletörődően, majd órájára pillantva a kocsi felé indult. A lány kissé értetlenül nézte, bonyodalmakra számított, kiborulásra, meg könnyekre. Fájdalomra, ami azt mutatja, hogy jelentett valamit Tamásnak, aki már az ajtót nyitja, közben telefonja is csörög, a lány pedig figyel, fürkészi Tamást, hibát keres, hisz végtére is egy évig jártak, nem lehet ennyire semleges, csak játssza magát. Női hang nevet fel a készülékből, míg ő a kocsiba ül, int egyet, de ekkor megakad… összetalálkozik a tekintetük. A női hang vihog. Egy örökkévalóság bújt most másodpercekbe. De a lány lesüti tekintetét, könnyes szeme az elejtett csikket kutatja, a kocsi végül port kavarva tűnik el egy kihalt úton, és a Csárdaszállási külterület is érzi még, hogy itt most valami szerte szétszakadt. Egész cafatos árnyak közt autózott a legközelebbi kocsmáig, poharak közé, mert a szenvedésnek büszke ceremóniája van.
Végül is mikor voltatok együtt utoljára? – Kérdezte Dér Heni a füstös kocsma nikotinfelhőitől hunyorogva, míg Halk Tamás a hatodik felesben vélte felfedezni az élet szar oldalát, mert a válasz jobban marta a torkát, mint az égetett szesz, mert a válasszal az emlékek törtek fel, mikor húsba köröm mart vadul és áthatolhatatlan érzések, melyek lélekbe ették magukat konokul…
Hogy mikor dugtunk? Kérdezett vissza majd lecsapta az utolsó felest és csukott szemmel mélyet sóhajtott, jelezvén a felismerést, ettől sem lett jobb. Úgy két hónapja. Hiába próbálkozok, mindig kifogásokkal jön, de a tekintete a legdurvább. Undor van benne. Cigire gyújtva ingerli magát a tekintet feledésére. Szerinted megcsal téged?- És Dér Heni itt suttogva, egész közel hajolva Tamáshoz: Ez a lány sosem volt hozzád való. Te jobbat érdemelsz. Törődést. Gyöngéd érintés a kézfejen. Boldogságot.
A füstös kocsma mellékhelyiségében Dér Heni megadott minden törődést Tamásnak, aki részegen, csókolta, ölelte. Menekült a jelenje elöl, menekült Dér Heni karjaiba, ölébe. Elfúló hangú taktusok, az izom feszül és elernyed, a csípő egyre gyorsabban ring, a füstös kocsma mellékhelyisége most egyként zihál velük, a szív egyre zakatol, már majd kiszakad a mellkasból, mikor megtörténik. A kinti világ mit sem sejt, de a benti, a világ, ami csak az emberben lakik most mozdulatlan, habbá roskadva süllyed utolsó sóhajába, majd elnémul, hisz ráeszmél a szomorú valóságra, hogy bűnbe menekült, hogy ez most valami olyan volt, amit nem szabad…
3.
A parton zúgó fejjel kapást várva szedi össze életének nagy hibáit Tamás. Legfőbb hibája, hogy hasonlítani akar Istenhez. Nem fogadja el, hogy ő csak teremtmény, hogy anyagba ágyazott üres betűk sora. Halk Tamás másnaposan a Körös partján cigarettát szívva konstatálta a szomorú állandót, hogy Isten utálja őt, hogy a glóriátlan angyalok röhögnek rajta, mert az angyal ott van a víz alatti kövezésben, ahová már három szerelék szorult menthetetlenül és Tamás már háromszor szerelte fel a rezgőspiccest zúgó fejjel, ami azért mégiscsak feladat, és a duzzasztó felől jövő ágas bogas szutyok egyre sűrűbben izgatja a kis spiccet, amire a válasz csak bosszús botemelgetés, és újradobálás lehet. Az etetőanyagba gyúrt bánatot nem viszi tova a sodrás, mert az angyal a sodrás és Tamás gondját habbá keveri a hullámokkal, melyek aztán partra vetik, útközben egy - két haldögöt is hozzáküldenek, jelezvén, lehetne rosszabb is. A borús eget kémlelve igyekszik zavarni ezeket az idegesítő gondolatokat, mikor telefonján megjelenik a szöveges üzenet, Dér Heni küldte, a pultos húga, nehéz üzenet volt, mélyen tüdőbe ült, mert az angyal egyszer engedte Tamásnak, egyszer simogathatott félős vadat, de az nem az igazi, túlparton nyargaló szépség volt, hanem a Dér Heni. És a Dér Heni nem igazán volt félős, sokkal inkább öntudatos, akitől óvakodtak a fiatalabb fiúk, mert az a hír terjedt el róla hogy verekszik közben. Tamás az üzenettől betonná vált karjait igyekezett fejéhez emelni, szemét becsukva ásta el magát az örökké tartó szívásba, és kiáltani is akart, olyan végső harci félét, ám mégsem mozdult, nem lépett odébb, nem baszta földhöz azt az átkozott telefont, nem. Ő csak állt és várta, hogy vére lassan szétrobbantsa testét. A szívébe ültetett ketyegés, mely most gyorsulva termelt izzadságcseppeket a homlokra, a szív, ami többé talán semmit sem ér, mert az ember ösztönlénnyé süllyesztette magát akár a csuka, rabol, megy a farka után. Ekkor a vadul rezgő spicc szakította meg a gondolatmenetet, a bot majd kiszakadt tartójából és a határozott akasztás után parton hevert a másfeles ponty. A világ egy percre újra elviselhetővé vált. Ez az egyébként szar világ, amelyre hamarosan egy új emberke érkezik. Legalábbis Dér Heni megérzése szerint.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)