sebtében bejegyzés

sebtében összedobott sorok következnek. arról mesélnek, hogy birkózom minden este, birkózom a voltam-mal, a nincsen-nel, a múltakkal, az ősszel a vággyal, szóval elég sokan vannak ellenem, ráadásul iszonyat sötét van, nem látni semmit, és akkor kezdek el, mármint írni, és szigorúan írni, könnyet nem szabad, nem trend, vagyis mostanában az, de akkor sem... azért sem. Inkább mesélek, terveket, meg hogy mi a szorongós, vagy épp feszengős, szóval az aktuális nő, az örökké aktuális haverok és így máris könnyebb kicsit, mármint elfogadni a gyerekszerelmet, amiről verset ír a kamasz, de csak arról írnak mostanában ami nem jön össze, ami fáj, ami hüppögős...
sebtében összedobott sorokkal súgok most de csak neked, szóval a lázadás szép dolog de nem divat, és tényleg tagadod mostanában hogy vele, néha mikor nincs más, mert magányos vagy és fura, pedig ezer pasid lehetne, de nem... te nem bírod ezt az egészed, fojt vagy mi és ilyenkor nekem is görcsbe rándul mert olyan kicsit mintha felhők alatt betonplaccon nyár végén és a szürkületben az ugrálókötél csak jön felénk és ugrani kéne, izom feszül, majd elernyed és a végén elesünk, szép dolog ez egyébként, de kell az érzelem, mert és itt árulok el egy titkot, én Szeretlek téged és megígérem hogy a sebtében összedobott sorok mögött írok majd verset is egy olyan optimistát, melltartókról meg hogy kibogoztam végre ami összekuszálódott nyáron, meg amiket mondtam fél éve azokért bocs, mármint hogy nem mondtam semmit, mert befolyásolható az ember, de kézrátétel, és meggyógyultam, és megcsókoltál, és felizzott és zakatol és....
sebtében összedobott sorok ezek...

törött pohár

Azt mondják blogba az kerül ami veled történt... Na ebbe az aminek velem nem kellett volna...


Ülni szar
Amikor ott ülsz, és az az ott bárhol is van, mármint helyileg: pad, fotel, szék, járdaszegély, lépcső stb... de bennem is ülsz torok és gyomor között, kicsit baloldalt a zakatoló ketyegőn csücsülsz és mosolygok akkor, mert te is mosolyogsz és az ősz sem olyan hűvös, mert megszokja az ember a csekéj áldozatokat, mikor reggel szeszélyes, meg hogy vannak napok mikor nem szabad, de a barátaidat is megszokja az ember, viszont a lassan előbúvó hideget, ami a szemedből mászik szemembe, ezt a patthelyzetet nem lehet. Időzítés ketyeg míg a szívemen üldögélsz, de egyre fészkelődsz, latolgatod, hogyan kéne lemászni, szavakkal, meg gesztusokkal segíted magad, nem akarsz bántani, ezért hülyének nézel és most már mindegy is mert meguntad, már nem ülsz ott, csak a helyed van, még nem hűlt ki, és a maradjunk jóban-t is megpróbáltunk, de bunkózásba ment át, és utána a vonaton ültem, és amikor ülsz akkor mindegy is hol, mert én néztem ki az ablakon és láttam, hogy minden tovarohan, vissza oda ahol hagytalak, mikor elhagytál, és ketté is szakadnék, ha nem fáznék annyira az ősztől, mert tulajdonképpen mocskosul tud fájni, hiába iszol, ihatsz amennyit bírsz, meg vigyoroghatsz is attól még szar, de hát na... ha ülni szar, akkor lépkedek kicsit.

Páratlanul szétszórt
szétszórtak körülöttem a falak, szétszórt mondatok vetülnek kezemből, szétszórt a csend, meg a zaj is, szétszórtak a konzervdobozok a boltban, szétszórt a szétszórtság is, ami kicsit vigasztal, mert az álmokban nem hiszek, a vágyak meg ott röhögnek rajtam a falusi kiskocsmában a földút mellett, sok falevél borítja az utat, ettől ha lehet még szomorkásabb a gondolatmenet, a vonat is késett, míg hazafelé igyekeztem, páratlan pillanat a páratlan számú vágányon páratlan számú fülkében páratlan számú lányok szedik ki belőlem két város közt, hogy azért vagyok szétszórt, mert páratlan lettem magam is.

szilánkocska
ültünk a parton és ittuk idő komámmal az olcsó vörös bort
és aztán nem jötté' átgyúrtuk életté, amiből apró halál lett, nem végleges, inkább csak egy kurva nagy pofon, amitől eltántorog az ember és kihányja a csalódást, de az makacsul bent marad, átmászik gyomorból szíve, és magyarázhatnám a sebtében szétszórt sorok mögül, hogy nem így akartam meg bocsánatot is kérhetnék talán tényleg bunkó volt mikor szerinted bunkó volt, de végül is én azért ültem a parton mert ráértem, mert elgurultam kezedből és eltűntem a nagyra nőtt őszi fűben és mit ad isten időbácsi is ott volt és míg ő telt, telt a pohár is borral, aztán te közel hajoltál, és már csókoltalak volna, ha nem taposol inkább, de te rám, a pohár össze, aztán a szilánkok rá a mellkasra... Őket műtöm most magamból idő is lassabban telik a törött pohár pedig itt rakódik össze, ide gyűjtöm magamból, ide a lapra, hoppá, itt van még egy...

blog

Az ember tönkremegy. Még az az ember is aki egyébként nem olyan. Nem az a fajta. Az is tönkremegy, aki nem iszik, és az is aki csak iszik. mert a kibaszott papírformát tartani kell. Mindegy mit írsz, mindegy mit énekelsz, hogy hogyan járatod a pofád, mennyi súlyt emelsz, vagy hány deci tömény csúszik. Mindez csak úgy semmi, lófasz. A lényeg a "kinek". Kinek írsz, kinek jártatod a pofád, kinek a kedvéért szívsz nap mint nap, kinek a kedvéért mész tönkre. Mert amióta ember van, azóta tönkremenés is van. mert amióta az ember rájött, hogy a testi jónak van lelki jója is és rájött, hogy ha egy feles helyett kettőt vesz az, az drágább ugyan, de akkor is. Tudja kinek vette. Annak. Neki. Nem is tudom, hogy személy vagy tárgy, mert ugyan olyan tárgy mint én, ugyan úgy hús, meg haj és köröm. De akkor is. Mikor a sok tárgy egy helyen ugrál, és ő is csak egy a sok közül, akkor miért érzem azt, hogy csak ő van. Ne nézz a szemébe. és akkor úgy mész tönkre, hogy elég egy felest venned...

Õsz húrján

írta: Nyári Imre



Akárhogy is kezdődhetne. Ami fontos, ősz van. Ez azért lényeges, már csak úgy hangulatilag is, mert mikor a barna ropogós levelek, és az esőcseppekből gyűlt pocsolyák közt sétálunk és látjuk, a gátoldalon rohanó taknyos nyulakat meg a kopár folyóparton haldokló, vagy csak álmos fák apró vert seregét, és ott vannak még a garbóba bújt gombák meg a magányos kis híd, ami alatt néha még kaffant a süllő, de csak úgy... mert illik... Felfedezni véljük a zöldes víz tükrében a hűvösséget, mint szigorú apában, a komótos lassúsággal vánszorgó Körös hömpölygésében az idő múlását, Istenem... nemrég még nyár volt. Szóval ez azért nem mindegy azt hiszem, még a városban sem, az aszfaltutak örök nyálkássága az elvétett gyönge napsugarak, melyek a házak takarásából kikúszva nyújtóznak felénk, tehát tényleg nem elhanyagolható, mármint az évszak, hangulati elemei és fontosabb lelkületi effektusaival karöltve.

Akárhogy is kezdődhetne. Ami fontos, ő van... ez azért elhanyagolhatatlan, mert lehetne mosoly nélkül, csapzott lelkesedéssel, leverten mesélni, mint holmi depis repperek, de mivel ő van (tényleg van!) így a mosoly is stimmel, és ébredni jobb mint aludni, meg várni az új napot, meg csontig hámozni szavakat, -kicsit mindig is filózós emberke voltam, nem a világ nagy történelmet rengető kérdéseire, inkább egyszerű kis életem miértjeire és mertjeire találás, szóval szeretem hámozni a szavakat- de a lényeg, hogy a szeretleket csak az mondja ki hamar (túl hamar) aki hamar dugott (túl hamar) vagy nem érzi a szavak súlyát, dilettáns. Ha én szeretem őt az nekem időben van. E téren tévedhetetlen, olyan ösztön szerű, mert a fejben ott homlok mögött jön azüzenet, ami ilyenkor elhanyagolható, ha a zakatoló kis ketyere felülírja a parancsot. Ehez hál' Isten joga van. Esőben vágnak át... tehát ha jól esik. Mert mondhatja ő, hogy legyen inkább ennyi, de tényleg ezt még meg lehet szokni, pocsolyás ködös napon cigivel a szájban egy kopott kis padon, utánna csak üldögélni, van benne egy kis költői kép, szóval túl lehet élni. Meg azt is mikor kint a suli udvarán a tüdőben maradt utolsó slukk füstöt fújjuk a tanár képébe, miközben ő hihetetlen elszántsággal meséli a számomra szomorú jövőt, hogy meg fogok dögleni, és az eső meg a nyál csorog az arcáról, mikor fenyeget, hogy Bazd meg- így kezdte, és a felszólítómód sosem volt még ennyire tisztán érezhető a hangján, tehát: Bazd meg egyszer úgyis beléd rúgok, de olyat hogy beszarsz. Szóval pedagógus tanít az udvar közepén, méghozzá modern kori életszemléletre, meg mélylélektanra amiből, mármint a bazdmegozásról le is szűrtem, hogy ősz van, de én megbocsájtok neki. És meg lehet szokni (bár ez szorongós), az erős barát rejtett könnyeit is, mikor az újságot lapozva, reggel félrészegen vigyorgunk, és ő is mosolyog, már majdnem nevet, de aztán inkább lapoz, és ott a fénykép, ami hiába cenzúrázott, a baleset, a pillanat, a volt-nincs...

Akárhogy is kezdődhetne. A fontos: el van mondva... Elmondtam a kezdetektől és most be is fejezem, mert meg lehet szokni, hogy néha kell a csönd, néha illik, dukál, így szóljon az ősz melankolikus húrján, pengetődjön a dal a barátot gyászoló barátnak, az erőszakot vágyó tanárnak, az idillien tépett folyóparti fáknak és a felhőből kirajzolódó lánynak, akit csókolnék most is, halálomig.