(HT)

Hangot adok neked, meséld nekem bajod.

Az íróasztal porában a felirat: MÚLIK. Óvatos és elszánt mutatóujj követte el. Máskor az aluljáró felismerhetetlenségig firkált falán: I Love You! De azt valaki más…
Reggel a falak mind távolabb, az ágyban keresztbe fekve ébredsz. Fázol. Nem nevetsz. Enni nem akarsz, a buszhoz rohansz, majd szidod a sofőrt, mert azért se. De ekkor füstöt fújva ismétled már nyugodtabban az utoljára elkövetett szavakat: Azért se. És mosolyogni kezdesz, gyalog mész suliba, a szembejövő lány mosolyát is csak te érted, te látod, pedig míg a szemét nézed átlépsz egy otthagyott ötszázast, de ez sem érdekel, ennyi hanyagság belefér, mert a napsütés (ha gyönge is) feldobja a novembert.
Egész nap arra gondolsz, hogy mindenki nyakába kéne egy füzet, tele kézzel írt dolgokkal, csupa őszinte kis szavakkal szerelemről, hangulatról, gondolatról. A buszmegállókban olvasgatnál, meríthetnél az íráshoz. Mert már nem úgy megy, meg a téma is unalmas. Mindig ugyan azt írod már vagy egy hónapja, hiába süt rád a nap, a mosoly is elég mű. Az ötszázast meg eltaposod, pedig egy ideje a földet nézed. Most komolyan. Egy lány miatt így tönkremenni? Nézz magadra! Reggel nem eszel, alig alszol, mindig fázol és folyton azon kapod magad, hogy mindenhova azt firkálod, hogy: MÚLIK… A te nyakadba is kéne egy füzet, pár sor reménnyel, vagy női lábak, vagy egy kurva nagy pofon. Valamelyik talán észhez térítene.


(HT) Sorok a télről…

Szinte összeesett a vehemenciától, mikor egy levegővel és mélységes dühvel közölte a hírt, hogy a karácsonynak annyi, betiltották, mert már nem úgy profitál, mint azelőtt, meg kényes is a vallásosság miatt, szóval nincs többé karácsony és ez tűrhetetlen, mert ugye ő óvónő volt egyébként és a félelem elhatalmasodott rajta, hogy ha Szalán Tónika meg a többi nagycsoportos ezt megtudja, akkor forradalom lesz, és ott vér fog folyni. Azok a kölykök ízekre szednek. Nyelt nagyokat szegény. Tamást nem nagyon érdekelte a dolog, nem hitte el, az óvónőre gondolt inkább. A közös gyerekkorra. Eszébe jutott, hogy harmadikos korukban Tamás feleségül akarta venni őt, és hogy negyedikben a blúza mögé nyúlt a melléképület mögött. A cicikre már egyáltalán nem, de a kis zakatolásra még emlékszik. Örült az emlékeknek Tamás. Ifjúság ízük volt. Az óvónő hadart, összeomlik a világ, az emberektől a maradék boldogságot is lenyúlják… De Tamást nem érdekelte, mert nem hitte el és amúgy is mit számít? Hiszen egyedül él távol a szülőktől, majd ellóg a melóból, ha muszáj és otthon pihenget. A boldogság neki nem a karácsony, sosem ott volt, hiszen karácsony volt akkor is mikor az óvónő bemutatta az új fiúját, rühellte a pasast, mert egy bunkó paraszt volt és karácsony volt akkor is, mikor az étteremből kilépve Tamás a fodrászlány felé fordult, majd el tőle, egész hazáig, mert ilyen ez. Szerelem ellen nincs mit tenni. De karácsony volt akkor is mikor az óvónő elújságolta a hírt, hogy megkérték a kezét. Tamásnak fázós a karácsony, sálat köt és forralt bort iszik a sétálóutcán, amúgy eseménytelen hétvégeként kezeli. Talán jobb is, ha betiltják. Most mi lesz így Tomi? Kérdezte az óvónő végső elkeseredettségben és a nagy hévben megfogta a kezét, és Tamás olyat érzett ebben az érintésben, olyan misztikus kis csodát, amitől persze rájött a nagy igazságra, hogy a karácsonyt nem is lehet betiltani, mert ha be lehetne akkor már megtették volna, és akkor Tamás kérte volna meg az óvónő kezét, és már együtt élnének, talán több éve, talán csalná néha, mondjuk a fodrászlánnyal, mert már nem lenne olyan tiszta és ártatlan a vágy, mint ebben az érintésben aminek annyira örült. Majd máshogy nevezzük, válaszolta Tamás. Hívjuk hideg napnak, az nem tűnik fel majd senkinek, és karácsonyfát csak rajzoljunk, így ha ellenőrzik kukába, vagy kazánba és kész. Az ablakot nézte, a friss havat és arra gondolt mikor is csinált utoljára hóembert…
Vajon az legális még?


(HT) Boldogan, amíg el nem…

Hitetlenkedjünk picit,.. kérte Tamás az óvónőt, akkor, azon a bulin, mert Tamás ironikusan szeretett fogalmazni, de szeretett ő még szívvel látni, mindent lesni, álmodni, és kérte az óvónőt, hogy ne álmodjon vele ott a bulin, mert hitetlenkedve, kicsit bizalmatlanul nézett Tamásra akkor, tényleg nem kellett volna olyat mondani a fiújának, hogy te bunkó paraszt, mert az óvónő megérdemelte azt a pofont, tényleg tehetett róla, máskor ne álljon ki az igazáért. Ha Tamás nem mondja ezt az óvónő fiújának, az biztos nem röhögi ki Tamást, aki biztos nem üti meg emiatt, és akkor biztos nem kint az esőben, vérző orral és fájó arccsonttal. De Tamás kint, az eső csak zuhog, a cigaretta ázik, a dolgok fájnak az óvónő hirtelen fogta át Tamást, ölelésnél több, valami mély, (talán ezt hívják szerelemnek?) Hitetlenkedjünk picit, mondja Tamás a vérző orrú lovag, ne higgyük el, hogy szép lenne, és úgy nem halok bele a végébe. Óvónő nem szólt, ölelte őt, úgy ölelte, mintha végre hazatért volna, mintha minden rendeződne, mintha az eső is azért esne, hogy átölelhesse Tamást. Gondolj bele. Túl régóta szeretlek már ahhoz, hogy viszonozd. Rájössz te is hamar, hogy csak addig izgalmas, amíg vágy. És csak addig vágy, amíg be nem teljesül. Utána egyszerűen furcsa lesz, majd szinte undorral nézel rám, mert nem a megszokott énemet látod, nem úgy érek hozzád, nem úgy szólok feléd, és vége lesz én pedig lassan meghalok. Tamás érvelt, de óvónő nem hallotta, csak ölelte és közben arra gondolt, mennyire ostoba is volt, hogy végig itt a szeme előtt az igazi, hogy fától az erdőt… Értsd meg, hogy nem tehetjük. Nem is akarom. Nem szeretlek. Nem sze… De Tamás már nem tudta befejezni, mert óvónő már a szemébe nézett azzal a tekintettel, ami mindig is ott volt, valahol mélyen. A csók, hát az valami olyan érzés volt, mint mikor valakinek mindkét lába eltűnik és valami más nő helyettük. Szárnyak, igen… Tamás szárnyalt minden közhely nélkül. Én szeretlek, súgta óvónő. Kedves napok jöttek, nyugodt szerelem, szerethető nyugalom, ami aztán néhány hónap múlva változott, mert minden úgy történt, ahogy Tamás elmondta, furcsa lett majd undor, majd összeveszős szakítós, és mikor óvónő a boltban egy olyan sziát- intézett Tamás felé, amilyet a postásnak szoktunk, ha tegező a viszony. Tamás idegennek érezte a világot, ő, az idegen világ egyetlen igazlátója úgy érezte, hogy kicseszett vele az élet.
2008-11-27


Jó volna tudni. Érteni a szavaid, hagyni. Hogy a vesémbe láss
Hallani, hogy nevetsz, rajtam akár, nevess csak
Csak nevess, vagy mosolyogj
Érezd, hogy vagyok
Még ha nem is tudod az okát

Talán fájna hallani, ha sírsz
És a könnyeket érinteni
Mégis
Jó volna látni az arcodat
Hallani, hogy kellek
Hallani nem szabad



(HT) Képzet
Ez az egész nem olyan, mint a könyvekben- gondolta Tamás a füstös kávézóban és ez az „Egész” tulajdonképpen az emlékekre vonatkozott, a megírhatatlan dolgokra, amik miatt hiába a papír, meg a klaviatúra. Amik nem jönnek. Az ablakon bámulva vette körül Tamást a hétköznap rohanása, menekülés a valóságból, vagy épp bele, szóval óvónőt látta akkor, pedig ott sem volt, rohant majdnem eltűnt a falak mögött, de akkor megtorpant, és csak állt. Ebben a mozdulatlanságba benne volt a világ összes bizonytalansága. Tamás nem hibáztatta őt emiatt. Amióta óvónő megtette azt, amitől Tamás félt, de ugyanakkor sejtett, a közös bulik, kínossá váltak, minden érintés tolakodás, minden gesztus hideg, minden szó csak leplez. Pedig csak hitetlenkednünk kellett volna- gondolta Tamás félhangosan, és nagyot kortyolt kávéjából. Óvónő képzete most egész közel, az ablak előtt, épp leheletével vonja be a kívül hűvös üveget, és Tamás emlékszik arra a leheletre, a csókra, a kimondott, vagy kimondatlanra, Ezek a leírhatatlanok- mondta a képzetnek majd érezte mennyire rá akar gyújtani. Óvónő pedig szívecskét rajzolt a leheletbe mutatóujjával, és csak állt ott, mint aki ítéletre vár. Nagy füstfelhőből figyelte őt Tamás és meg akarta ütni, pedig szerette, pedig a szívecske amit a füstös kis kávézó ablakára rajzolt párja, értelme, ott volt, végleg ráégett a bőrére, mintha az épület lenne, vagy az ablak legalább, érezte a melegséget, és óvónő akkor egyetlen mozdulattal törölte le azt, tenyérrel, felindultan. Tamás ekkor nem bírta tovább Törd is szilánkosra az üveget! Ha tudnád, mit tettél velem. Fejezd be. Gyere és fejezd be te k-va. És Tamás már nincs a kávézóban, mert a pultos lány magára vette a nem neki szántat, és elküldte zavart vendégét a halál faszára, bár ő csak a hideg utcáig jutott. Ott sálat kötött, cigarettára gyújtott és a feltámadott széllel érezte a fogadkozó ősz utolsó ígéretét, hogy lesz ez még így sem…
2008-12-04



(HT) Műcsalis remények

Ilyen ez gondolta Tamás, miközben a damilra kötötte az új műcsalit. Ősz vége volt, nevetségesen napos délután, kopasz fák, meg lassú hideg körös. Madár sehol, meg hal sem, és ez szomorította el Tamást leginkább, mármint, hogy nincs hal. Pedig alig két napja, hogy süllővel álmodott. Legalább négy feles jószág a kövezés királyaként lassan és méltóságteljesen komótolt a meder alján, mint mikor a bölcs agg indiánok teszik utolsó útjukat a nagy hegyre. A hal meghalni, Tamás ölni jött.
Most meg kilométereket sétált mind hiába. Tegnap kellett volna… és fájó szívvel köpött a hömpölygő zöldes színű vízbe jelezvén: minden jóról lecsúszik az ember. Tegnap ugye nem jöhetett, kötötte a kötelesség. Látogatás a korházban, bűntudat végett. A lány már jobban, lába tört meg pár borda. Tamás az ajtóban állt és nézte, hogyan alszik, a gondterheltség feküdt a fodrászlány mellkasán, talán érezte, hogy nem a szokott ágy, nem az a kispárna. A vacsora után sétáltak, csók is volt, olyan boldog szelíd- féle, de mikor a lány tekintetébe több volt, Tamás óvónőre gondolt és összeborult megint, ott belül, és látta a zuhanást Fodrászlány is és búcsúzás után ennyit sikerült egyedül kinyögni a lépcsőházban: Ilyen ez…
Este a hívás, kabát, kulcs korház. Egy pillanat volt. Elütötték. Állapotát stabilizáltuk -ridegen a fehérruhás szakállas orvos. Hideg lett hirtelen ott fent a homlok mögött. Ha akkor megdugom, nem történik mindez, gondolta miközben cigarettára gyújt. Óvónőre gondolt és a haragra, a gyűlöletre, ami lassacskán befedte érzelmeit, óvónőre, aki Tamáson keresztül kínozza ezt a szegény lányt, aki miatt egyszer már dobta őt, aki miatt most törött csonttal fekszik itt, aki miatt nem a szokott ágyban, vagy legalábbis beteg szagú korházi ágyban…
Az ajtóban állva figyelt Tamás, figyelte a lányt, hátha felébred, de belül csak az álmára gondolt. Holnap ki kell jutnom a feketére- fogalmazódott benne. A süllő ideje hamarosan lejár.
A körös parton gyalogol már órák óta, helyről helyre, beszakadt már vagy hatszor, de a süllő sehol. Dühös magára, amiért nem tegnap jött, dühös magára, amiért nem dugta meg fodrászlányt, dühös a sofőrre, amiért elütötte fodrászlányt, dühös az óvónőre, amiért azzal a paraszttal van inkább, dühös a damil gyártóira, amiért ilyen gyenge a szerkezet.
Ilyen ez… gondolta Tamás azon a napos ősz végi délutánon. Az új műcsali második dobásra becsapta a süllőt. Fárasztás a kopasz fák alatt, kiemelés a kopár sáros partra, és a ráeszmélés. Eljött tehát a hal, a szájbilincsre fűzött örök igazság, amely túl visz a törött bordákon, a séta utáni izomlázon, az utált ex nőn, és minden dühön, a hal, ami elrepít egy reményteli, boldog jövőképbe.
2008-12-10